Vádirat egy szexuális abúzust elkövetett tanár ellen

Sorra bomlanak ki szexuális molesztálásokkal kapcsolatos történetek és bár én eddig mélyen hallgattam, kezd bennem gyűlni valami nyilvánosságrahozási szükséglet.

Azért nem tettem meg ezt eddig – bár nyílt volna rá méltó alkalom -, mert az akkori pszichológusom óva intett tőle: szerinte illúzió elvárnom, hogy az önfeltárás megváltást hozzon. Ezen attitűdjével a traumákkal való megküzdés leggyakoribb maladaptív módját, a téma elutasítását, a tudattalanba való visszaszuszakolását támogatta. A segítő szakembereknek is megvannak a saját vakfoltjaik és nem tudnak segíteni átdolgozni olyasmit, ami bennük sincs rendbe téve. Vagy elméletileg is leragadnak a szakirodalomban Freudnál, aki –feltehetően környezeti nyomásra - visszavonta állítását, miszerint rendkívül gyakori a gyermekek szexuális molesztálása, sokszor épp vérrokonok által. Ahogy manapság is, Freud idején is működött a bántalmazó védelmét szolgáló „ó, te nem vagy normális, csak képzelődsz”-mentalitás, és sajnos az, hogy a terápia nagyatyja is szentesítette az incenzusra vonatkozó emlékbetörések az áldozatok tudattalan vágyteljesítő (!) fantáziatevékenységének való betudását, egy évszázadra bebetonozta a gyógyulás nehezítettségét mások általi elfogadás által.

Akármi is volt terapeutám indíttatása, egyszerűen önsajnáltatásnak és a jelenbéli problémáimért való felelősség hárításának tartotta. Pedig a szakirodalom szerint a tanúságtétel és az ebből fakadó igazságszolgáltatás és hitelesítés igenis gyógyító hatású, ahogy ezt most sok áldozat meg is éli.

Magamat is meggyőztem, hogy semmivel sem lesz jobb nekem, ha mások tudják, mit követett el ellenem az a személy, aki tanár-mivoltában felelősséggel tartozott volna a testi-lelki fejlődésemért, és mindenki más is, aki arra lett volna hivatott, szülőként, felnőttként, hogy megvédjen engem ettől a nagyon beteg pedofil nárcisztikustól. Most már azt is látom, hogy azért nem bíztam a támogató környezet nyújtotta lehetőségben, mert a trauma idején sem létezett ilyen.

A környezetem értetlensége az egész életemet áthatotta, és bár keveseknek meséltem magánéleti kudarcaim gyökeréről, attól a kevés reakciótól, amit kaptam, nem kaptam kedvet hozzá: „ugyan már, hát bennem is dúltak a nemi hormonok 13 évesen, én is keféltem volna a tanárommal, ha megtehetem.” Pedig elmesélnivaló történeteim lettek volna bőven, ugyanis a szexuális abúzusnak való kiszolgáltatottság megmarad a gyerekkori molesztálás utóhatásaként. De hiába próbáltam megosztani környezetemmel, hogyan erőszakoltak meg (főnököm), vagy használtak ki (barátom apja), olyan áldozathibáztató mondatokkal intéztek el, mint hogy „milyen ostoba voltál”, „meg hát felnőtt voltál, tehettél volna ellene”, meg „biztos tettél azért érte”.

Bár kiborultam ezektől a reakcióktól (és ahogy teltek az évek, egyre jobban, mintha a trauma eltussolására és az élményeim hiteltelenítéseire egyre érzékenyedett volna az idegrendszerem traumafeldolgozás hiányában), természetesnek tartottam ezt a bánásmódot a hozzám közel állóktól, hiszen ezt szoktam meg. A bűn terhét én viseltem már 13 évesen is: engem csúfoltak leprásnak és közösítettek ki az osztálytársaim és nekem kellett elhagynom a várost 14 évesen, amit gyermekkori paradicsomnak ugyan más szempontok miatt sem neveznék, de azért kiűzetés volt a javából.

Úgyhogy hiába javasolta egy másik pszichológusom, hogy mindazért, amit tett velem, még ma is feljelenthetném, kedvemet szegték ezek az érvénytelenítési tapasztalatok és azok a jelek, amik arra engedtek következtetni, hogy itt össznépi manipuláció zajlott, és nem tudnám bizonyítani az igazamat, miszerint ez abúzus volt a javából. A kettőnk „viszonya” ugyanis akképpen lett beállítva a közvélemény előtt, hogy én voltam a csábító. „A 13 éves tanítvány lángra lobban 28 éves tanára iránt”, aki, hát szegény… mert megsajnálta, meg hát ő is ember (meg mittudom én, hogy adta elő magát), olyan korrekt volt, hogy felvállalt egy szokványosnak nem mondható, de elballagásom után jogilag már nem annyira támadható kapcsolatot. És úgy tett, mintha teljesen helyén való lenne egy 14 éves korkülönbség, ahol az egyik fél 14 éves, vagy az, hogy védekezésként havi 4 Postinorral töm egy még hormonálisan is fejlődő szervezetet, az, hogy iskola után rendszeresen leitat a lakásán (vagy éterrel kábít el birodalmában, a kémiaszertárban), vagy kiadja házifeladatként, hogy gyakoroljam otthon a maszturbálást, mert én még elmenni se tudok rendesen… Ahogy az sem volt normális, hogy marionettbábuként használt a saját sikerei növelésére: minden versenyre elvitt versmondóversenytől matekon át a zenei vetélkedőkig és elhozatta velem az első díjat, de mindezt már akkor sem éltem meg sikerélményként. A verseket betűről betűre az ő hangsúlyozásával adtam vissza, az ő matek- és kémiatudását használtam, és az ő zenei ízlését követtem. Kiszippantotta belőlem a még ki sem alakult identitásomat és magát ültette belém vissza, minden gondolatomat és tettemet uralta, a kapcsolataimat kontrollálta. Amikor 15 évesen teljesen egyedül meghoztam azt a bátor döntést, hogy kiszállok ebből a kapcsolatból, tudatosan mérlegeltem, hogy a semmibe hullást kell ezért bevállalnom, és kockáztatom, hogy kiderül, egyedül semmit sem tudok és semmire sem vagyok képes. Szerencsére az élet igazolta, hogy az intelligenciám az enyém, és tőle függetlenül is megállom vele a helyem, de még ennél is zavarba-ejtőbb az a gondolat, hogy mi van, ha szándékosan vadászott le a képességeim miatt, hogy az energiáimat az ő szolgálatába állítsam az ő dicsőségére. Nem csak a szexualitásomat korrumpálta így, hanem azt a képességemet is, hogy a teljesítményemet annak ítélhessem meg, amit az ténylegesen ér. Visszaélt azzal a naív bizalommal, amivel egy hetedikes lány beleveti magát a tudásvágyba és kreativitásba és a lelkes tanár iránt érzet hitet és kötődést a saját céljaira, ellenem fordította, mert ezt a lángolást szexuálisan csapolta le. Emlékszem a délutánra, ahol szárnyaló kamaszlelkem a világ csodálatosságától elvarázsolva az általa ajánlott Simon és Garfunkelt hallgatta, amikor anyám hazajött az iskolából, ahová behívatták, hogy megbeszéljék vele a kialakult helyzetet. Abból a spirituális csúcsélményből nagyon gyorsan koppanva zuhantam vissza a földre a verdiktől, ahogy a körülöttem álló felnőttek összefoglalták a helyzetet: „Nagy baj van. Te szerelmes vagy a tanárodba.”

Nagy baj volt, valóban. Mert nem voltam az. Most már biztosan tudom, de akkor is rácsodálkoztam, nulla élettapasztalattal szerelmi téren: „Ez volna a szerelem?! Hát ha ők ezt mondják, biztos…”

De még ennél is nagyobb baj volt, hogy ennyivel elintézték. És innentől kezdve szabad kezet kapott. Anyám rendszeresen meghívta magunkhoz, hogy együtt Martinizzenek a ping-pong asztalnál a kertben, az iskola is furcsa mód hunyt szemet a továbbiakban az együttmozgásunk fölött és elballagásom után már semmi nem akadályozta semmiben.

Sokáig azt gondoltam, hogy ez magánügy. Aztán történt valami. A húgom találkozott két lánnyal (mára felnőtt nővel), akik elmesélték, hogy ez a tanár őket is tanította, és az a hír járta róla, hogy azt engedi át a matek érettségin, akik orálisan kielégítették. A mesélő lányok egyike ezt nem tette meg, kénytelen volt iskolát váltani. És bár kósza pletykának is tekinthettem volna, a fejemben kigyulladt a figyelmeztető piros lámpa - nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél -  és elkezdett kiabálni a fejemben, hogy „Tessék?! Hány éven, akár évtizeden át folytathatta ezt még utánam is? Hány áldozata lehet?! Ki fogja őt megállítani?!”

Hirtelen felindulásomban hívni akartam a bíró és ügyvéd ismerőseimet, hogy milyen esélyeim lennének egy per esetén, de aztán elbizonytalanodtam. Feltűnt a történetben annak az ismétlődése, hogy erről mindenki tud, és senki nem tesz semmit. Valószínűleg itt is úgy van tálalva minden sz…pás, hogy a lányok a büdös kurvák és az ő szégyenük, hogy szexuális ellenszolgáltatásért érdemtelen előnyökhöz akarnak jutni. Ha ez évtizedek óta mehet büntetlenül egy kisvárosban, ahol mindenki mindenkit ismer, és mindenki mindenről tud, akkor csak egyetlen magyarázat lehet: olyan kollektív agymosásban részesül mindenki, ami már a gázlángozás kategória – a valóságmeghamisítás nárcisztikus módja. Azaz mindent úgy tálal, az ő legnagyobb aljasságait is, hogy őt lássák hófehérnek és az áldozatait feketének.

Erre utalt két esemény is a közelmúltban, ami nem hagyta, hogy a csontváz hang nélkül elsüllyedjen a szekrényemben.

Amikor elindult a #metoo-k áradata, és érezhetővé vált a közhangulatban, hogy ez sokaknak felkavaró, meghoztam ugyan a döntést, hogy ebben nem veszek nyíltan részt, de arra gondoltam, titokban kifejezem együttérzésemet e férfi egy másik áldozata felé, hogy legalább neki legyen jobb. Ha nem lennék pszichológus, és nem ismerném az énvédő hárítások erejét és szükségességét, azt mondanám, meglepő fogadtatásban részesültem. Nem hálás volt, hanem a férfit védte és viszonyunk kezdeményezéséért engem tartott felelősnek. Ez a lány meggyőzte magát, hogy neki szüksége volt erre a kapcsolatra, amit - hozzám hasonlóan szintén - 13 éves korában kezdeményezett vele a tanár, és hogy semmi helytelen nem volt benne, hiszen tényleges szexuális együttlétre csak 19 éves korában került sor köztük. (E csoda egyébként úgy történhetett meg, hogy addig a családja megvédte, ahogy ő fogalmazott „rossz szemmel nézték, hogy kísérget”.) Úgy voltam vele, ha eddig nem jött rá, hogy 19 éves énjében is a 13 évest dugta, akkor nem én fogom ráébreszteni a szomorú valóságra.

A másik megerősítés azzal kapcsolatban, hogy itt mindenki nagyon tudatosan volt manipulálva, és az események interpretációjában én nem megrontott gyereklányként, hanem csábító kurvaként lettem beállítva, az az volt, amikor megjelent a munkahelyemül szolgáló irodaházban ennek a férfinak az akkori barátnője. Ő már akkori időszámítás szerint is felnőtt nő volt, és esetében is jóhiszeműen arra számítottam, hogy rálátott arra, pláne ennyi év távlatából, hogy egy 28 éves tanár és 14 éves tanítványának kapcsolata akkor sem egyenrangú és felelős döntésen alapuló helyzet, ha az a kislány valóban hulla szerelmes és szexuális lázban ég (és én egyik sem voltam, szögezném le újra). Mint régi ismerősre köszöntem rá, meg mint egy munkahelyen dolgozóra, ahol az emberi együttélés alapvető szabályait legalább minimál szinten betartjuk, de olyan feltűnően és következetesen nem köszönt vissza, hogy ez még az  - egyébként nem az empátiájáról híres – portásunknak is feltűnt. Na ekkor dühös lettem. Hogy ez a nő még 30 év után is itt tart?! Hogy ilyen szinten én vagyok a hunyó, hogy egy emberi lénynek kijáró minimálgesztus sem jár ki nekem? Eddig a pontig Ágira is Péter áldozataként gondoltam, de reakciójától alakját a cinkostárs légköre kezdte átlengeni. Olyan gonosz kegyetlenség sugárzott a szeméből, ahogy hosszú másodpercekig állta a tekintetemet köszönés nélkül, hogy megéreztem: ilyen emberek kellettek hozzá, hogy ez a férfi tönkretegye az életemet.

Mert nem az a baj, hogy ő még 30 éve elteltével is itt tart. Hanem hogy én is.

Sovány vigasz, de ennek a nőnek a viselkedése igazolta a történet súlyosságát. Azt, hogy benne sem múlt el nyomtalanul, hogy egy 28 éves férfi elhagyta egy 14 évesért. Biztos nagy pofon lehetett ez neki női fejlődéstörténetében, de nekem azelőtt ért véget a női életem, mielőtt elkezdődhetett volna. Mire gimnáziumba mentem, az az életérzés hatott át, hogy velem már minden megtörtént, ami egy emberrel teljes élete során, és akár már be is fejezhetném. A testemmel való kapcsolatom ténylegesen meghalt bennem, onnantól kezdve azt mindenki tárgyként használhatta. Azzal, hogy a saját tanáraim tekintettek vetélytársként rám egy általános iskolában (az egyik tanárnő évekkel később tüntetően karolt Péterbe anyámmal találkozva, hogy demonstrálja kétes győzelmét a hím megszerzéséért folytatott harcban), katapultált a gyerekkoromból. Emlékszem az érzésre, hoy ufókként néztem osztálytársaimra, egyértelműen éreztem, mennyire más világban élnek ők még hozzám képest, ahonnan én erőszakosan lettem kitépve. Megfosztott attól az egészséges tapasztalatszerzési lehetőségtől is, hogy tudjam, milyen kortárs fiúkkal bimbózó kapcsolati utakat bejárni, hiszen a hetedikes, udvarlási szándékkal közeledő fiúkat elmarta mellőlem tanári tekintélyével már jóval azelőtt, hogy nyilvánvaló lett volna, milyen szándékai vannak velem. Így belémégette, hogy egy átlagos, hozzám hasonló férfi nekem nem elég, kiirtotta belőlem az egyenrangúság és kölcsönösség kapcsolódási mintáit, és adok-kapok cserekapcsolattá silányította a férfi-női viszonyt. Ki is mondta, hogy mindazért, amit tett értem (versenyekre való felkészítés, gyerekjátékokból (!) álló ajándéközön) tartozom neki egy kis szex-szel, hiszen ő már felnőtt és ez felnőttek között így szokás. 40 éves elmúltam, mire leesett, hogy a szex az én örömömet is szolgálhatná, és hogy nem tartozom vele senkinek, még akkor sem, ha némi figyelemben részesít.

Nehéz kívülállóknak, nem érintetteknek megérteni vagy megérezni, milyen sötét és súlyos következményei vannak a gyermekkori szexuális molesztálásnak. A közelmúltban meghalt Dolores O’Riordan, a Cranberries énekesnőjének közismert mentális problémái jól mutatják, hogy igenis, ebbe bele lehet halni. Nagyon büszke vagyok arra, hogy én (még) élek, és az önpusztító fájdalomcsillapítókkal szemben évek óta nagyon tudatos és elkötelezett harcot vívok a démonjaimmal.

De ez folyamatos küzdelem. És sok gyászmunka. Legszebb női éveim pszichopata szexuális ragadozók oltárán teltek el, normális párkapcsolatra esélyem nem volt soha, és talán már nem is lesz. Ennek a férfinak a perverz vágyaira ráment az életem és a legtöbb, amit tehetek, hogy most 8 éves lányomra ne ilyen sors várjon. Ehhez olyan szembenézés kell, amire anyám – akinek megdöbbentő vakfoltja erre az egész helyzetre arra utal, hogy szintén valami komoly gyerekkori szexuális sérülés kísérthet a múltjában – nem volt képes.

Ez már csak azért is nagy feladat, mert én is abba a hamis hitbe voltam ringatva, hogy ez egy normális kapcsolat volt. 30 év szívásba, 20 év terápiába és egy pszichológia-diplomámba került, hogy felfogjam, mennyire nem volt rendben.

Úgyhogy vádolom T. Péter, egy alföldi 30 ezres kisvárosban élő matek-kémia szakos tanárt, amatőr színházi rendezőt, közismert alkoholistát azzal, hogy lelki torzulásaival fiatal lelkeket ront meg és tesz tönkre mélyreható és hosszútávú következményekkel. Sötét manipulációival szexuális élményeket szerez magának, és környezetével elhiteti ártatlanságát, a bűnt szándékosan áldozataira terelve. Felszólalásom célja, hogy hallgatásommal ne szolgáljam további védelmét.
Névtelenségem oka, hogy védjem magam egy újabb boszorgányüldözéstől és pellengérre állítástól.
A szereplők nem azonosítása azon áldozatok védelmét szolgálja, akik a történtek megnemtörténtté tevésével szeretnék elfelejteni, amit átéltek. Nem tisztem olyanok sebeit feltépni, akik nem állnak erre készen.
De hiszek az Isteni Igazságszolgáltatásban és biztos vagyok benne, hogy ez a történet eljut azokhoz, akiknek készen áll a szeme a felnyílásra.