A nárcisztikus abúzus nagyon fáj.
Azzal az igazságos világba vetett hitünkkel élnek vissza, hogy ha nyitottan, jóindulattal
közeledünk valakihez, ezt kapjuk viszont. Hogy ha adunk, akkor kapunk. Ha
szeretünk, akkor viszontszeretnek. Ha törődünk, a másik is figyel ránk.
Rémisztő érzés szembesülni azzal, hogy minden erőfeszítésünk ellenére bántás,
sértés, elhagyás, elutasítás, kihasználás jut számunkra osztályrészül. És mivel
azt tanultuk, hogy tetteink következményei szorosan összefüggnek tetteink
értékével és minőségével, rettenetesen összezavarodunk önmagunk megítélésében
és a világ törvényszerűségeiben. Hogy akkor mi a baj velem? Mit csináltam
rosszul? Ez akár teljes talajvesztettséget és összeomlást is eredményezhet,
pánikrohamokkal, alvászavarral, amelyeknek közös eleme egy elementáris erejű
szorongás azzal kapcsolatban, hogy valami nagy baj van.
(Karen Arnold képe a Pixabayen)
A lelki egyensúly és stabilitás
visszanyeréséhez tehát első lépésként rendet kell tenni ebben a káoszban, és
tisztázni kell, mi is itt a valódi baj. Ezt a célt szolgálja annak a
beazonosítása, hogy nárcisztikus abúzus történik, tehát nem az
idegösszeroppanást elszenvedő féllel van az alapvető probléma, azaz ideális és
egészséges esetben nem ilyen következményeket kellene elszenvednie cselekedetei
ellentételezéseképpen.
A második lépés azt, hogy újra
talajt kell fogni, valami biztos kapaszkodót. Meg kell nyugodni, hogy
lélegzethez juthassunk, hogy ebből a stabilabb lelkiállapotból rá lehessen látni
a történésekre, meg lehessen vizsgálni a valóságot és gyakorlati döntéseket
lehessen hozni azzal kapcsolatban, hogy mi a jó nekünk és mi nem.
Igen ám, de hogyan? Elsodort,
felkavart érzelmek hullámvasútján ülve nehéz meghallani a lentről kiabálók
hangját, hogy „szállj már le a földre”, különösen akkor, ha az illető meg van
győződve arról, hogy akkor ér véget a hányingere, ha végigmegy a hajmeresztő
hurkokat leíró útvonalon.
Úgyhogy a második lépésnek pont
az a lényege, hogy az áldozat megértse: az őrület csak akkor ér véget, ha ő
véget vet neki, mert a nárcisztikus fél nem fogja. Hisz ő maga üzemelteti az
élményparkot és neki érdeke az, hogy nagyon nagy amplitudóval és sok körrel
menjen a cirkusz.
A megnyugvás ott kezdődik, hogy
nem a másiktól várom, hogy megnyugodjak. Nem az ő reakcióitól teszem függővé,
hogyan érzem magam. A nárcisztikus abúzus felismerésének lényege, hogy tudom,
mire számíthatok egy másik embertől és mire nem, és elengedem az illúzióimat
azzal kapcsolatban, hogy egy énközpontú, empátiátlan energiavámpír az én
érzelmi szükségleteimre reagálva bármi olyat tehet értem, ami számomra
csillapító, megnyugtató, helyreállító, kárpótló vagy gyógyító hatású lehet. Ez ugyanis
soha nem fog megtörténni, ha nárcisztikus abúzusról van szó, és nem csak idő-,
de energiapazarlás is erre várni. Nem mondom, hogy könnyű ezt felismerni és
elismerni, de muszáj. Tehát félre kell tenni a vágyakat és reményeket és ezeket
rendesen el kell gyászolni. A gyászmunkához ugyanakkor sok erő, az
erőgyűjtéshez pedig egy demilitarizált övezet kell, azaz egy védett zóna, ahol
összeszedhetjük magunkat, és gyógyítgathatjuk a sebeinket.
Biztonságba kell helyeznünk
magunkat olyan értelemben, hogy nem tehetjük ki magunkat annak a veszélyének,
hogy egy kívülről jövő esemény vagy történés, legyen ez egy másik ember ránk
vonatkozó reakciója vagy olyan tette, amely ránk nézve bármilyen
következményekkel jár, kizökkenthet minket a lassú felépülés folyamatából
(amely a gyászmunka sajátos volta miatt külső behatás nélkül sem egy egyenes
vonalú egyenletes mozgás felfelé). Határhúzásra, mégpedig radikális
kapcsolatmegszakításra van ezért szükség. Minden kapcsolatfelvétel, üzenet,
inger, ami a bántalmazó, nárcisztikus fél felől jön, benyomja a hullámvasút
gombját, és mindent kezdhetünk elölről a megnyugvásunkért, gyógyulásunkért
megtett úton.
Miért gondolom, hogy az
alkoholisták elvonókúrájához hasonlóan csak a teljes ingermegvonás segíthet?
Egyrészt a nárciszkus abúzus
során kialakuló traumás kötődés addiktív jellege miatt.
Másrészt azon nagyon egyszerű
lélektani törvényszerűség alapján, hogy hogy ha jó dolog történik velünk, jól
vagyunk, ha rossz dolgot élünk át, akkor rosszul.
Ezt a pofonegyszerű dolgot elég
tudnuk ahhoz, hogy befolyásolni tudjuk a hangulatunkat és közérzetünket.
Kivitelezni első hallásra nem tűnik ugyan egyszerűnek, de meg kell lépni az
első lépést effelé azzal, hogy úgy döntünk: mindent megteszünk azért, hogy jól
legyünk, és mindent elkerülünk, amiről tudjuk, hogy rossz nekünk.
Vannak olyan események,
amelyeknek az alakulását nem tudjuk befolyásolni, igen. Ilyen pl. egy olyan
vírus megjelenése, amely több milliárd ember szokásos életmódját akasztja meg,
függeszti fel. Nem befolyásolható egy nárcisztikus ember személyisége,
működésmódja, viselkedése, érzelmei, reakciói sem. Úgyhogy ne ezeknek a
dolgoknak a befolyásolására menjen el az energia, hanem arra, ami felett
kontrollunk van: hogy mire figyelünk, kikkel foglalkozunk, milyen számunkra töltődést
okozó tevékenységeket végzünk és hogyan védjük meg magunkat. Például úgy, hogy
ha valaki elcseszi a napunkat, akkor kétszer meggondoljam, hogy legközelebb
szóba állok-e vele.
Hogy ezeket a radikális lépéseket
meg tudjuk tenni, szükséges azzal szembenézni, hogy bármiben is reménykedek, amiért
újra és újra esélyt adok a másiknak a kommunikációra, a magyarázkodásra, a
hitegetésre és a lebegtetésre, a reményeim nem fognak teljesülni. Tegyük meg
magunknak azt a szívességet, hogy lemondunk a másikkal kapcsolatos illúzióinkról
és szembenézve a valósággal kiábránduluk belőle annak érdekében, hogy ne vágyjunk
olyasvalakire, akire valójában nincs szükségünk.
Az öngondoskodást válasszuk a
másik igényeinek a letapogatása és kiszolgálása helyett arra várva, hogy majd ő
gondoskodik rólunk. Becsüljük magunkat annyira, hogy ne menjünk tönkre egy
patológiás személyiségű ember macska-egér játékában.
Válasszuk magunkat. Megérdemeljük.
És a másik nem érdemli meg, hogy mi belepusztuljunk a vele való kapcsolatba.
(Karen Arnold képe a Pixabayen)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Örömmel veszem a kommenteket, de trollszűrés van! :)