Menekülési stratégia egy érzelmileg fogva tartó bántalmazó kapcsolatból

A nárcisztikus abúzus nagyon fáj. Azzal az igazságos világba vetett hitünkkel élnek vissza, hogy ha nyitottan, jóindulattal közeledünk valakihez, ezt kapjuk viszont. Hogy ha adunk, akkor kapunk. Ha szeretünk, akkor viszontszeretnek. Ha törődünk, a másik is figyel ránk. Rémisztő érzés szembesülni azzal, hogy minden erőfeszítésünk ellenére bántás, sértés, elhagyás, elutasítás, kihasználás jut számunkra osztályrészül. És mivel azt tanultuk, hogy tetteink következményei szorosan összefüggnek tetteink értékével és minőségével, rettenetesen összezavarodunk önmagunk megítélésében és a világ törvényszerűségeiben. Hogy akkor mi a baj velem? Mit csináltam rosszul? Ez akár teljes talajvesztettséget és összeomlást is eredményezhet, pánikrohamokkal, alvászavarral, amelyeknek közös eleme egy elementáris erejű szorongás azzal kapcsolatban, hogy valami nagy baj van.

A lelki egyensúly és stabilitás visszanyeréséhez tehát első lépésként rendet kell tenni ebben a káoszban, és tisztázni kell, mi is itt a valódi baj. Ezt a célt szolgálja annak a beazonosítása, hogy nárcisztikus abúzus történik, tehát nem az idegösszeroppanást elszenvedő féllel van az alapvető probléma, azaz ideális és egészséges esetben nem ilyen következményeket kellene elszenvednie cselekedetei ellentételezéseképpen.

A második lépés azt, hogy újra talajt kell fogni, valami biztos kapaszkodót. Meg kell nyugodni, hogy lélegzethez juthassunk, hogy ebből a stabilabb lelkiállapotból rá lehessen látni a történésekre, meg lehessen vizsgálni a valóságot és gyakorlati döntéseket lehessen hozni azzal kapcsolatban, hogy mi a jó nekünk és mi nem.

Igen ám, de hogyan? Elsodort, felkavart érzelmek hullámvasútján ülve nehéz meghallani a lentről kiabálók hangját, hogy „szállj már le a földre”, különösen akkor, ha az illető meg van győződve arról, hogy akkor ér véget a hányingere, ha végigmegy a hajmeresztő hurkokat leíró útvonalon.

Úgyhogy a második lépésnek pont az a lényege, hogy az áldozat megértse: az őrület csak akkor ér véget, ha ő véget vet neki, mert a nárcisztikus fél nem fogja. Hisz ő maga üzemelteti az élményparkot és neki érdeke az, hogy nagyon nagy amplitudóval és sok körrel menjen a cirkusz.

A megnyugvás ott kezdődik, hogy nem a másiktól várom, hogy megnyugodjak. Nem az ő reakcióitól teszem függővé, hogyan érzem magam. A nárcisztikus abúzus felismerésének lényege, hogy tudom, mire számíthatok egy másik embertől és mire nem, és elengedem az illúzióimat azzal kapcsolatban, hogy egy énközpontú, empátiátlan energiavámpír az én érzelmi szükségleteimre reagálva bármi olyat tehet értem, ami számomra csillapító, megnyugtató, helyreállító, kárpótló vagy gyógyító hatású lehet. Ez ugyanis soha nem fog megtörténni, ha nárcisztikus abúzusról van szó, és nem csak idő-, de energiapazarlás is erre várni. Nem mondom, hogy könnyű ezt felismerni és elismerni, de muszáj. Tehát félre kell tenni a vágyakat és reményeket és ezeket rendesen el kell gyászolni. A gyászmunkához ugyanakkor sok erő, az erőgyűjtéshez pedig egy demilitarizált övezet kell, azaz egy védett zóna, ahol összeszedhetjük magunkat, és gyógyítgathatjuk a sebeinket.

Biztonságba kell helyeznünk magunkat olyan értelemben, hogy nem tehetjük ki magunkat annak a veszélyének, hogy egy kívülről jövő esemény vagy történés, legyen ez egy másik ember ránk vonatkozó reakciója vagy olyan tette, amely ránk nézve bármilyen következményekkel jár, kizökkenthet minket a lassú felépülés folyamatából (amely a gyászmunka sajátos volta miatt külső behatás nélkül sem egy egyenes vonalú egyenletes mozgás felfelé). Határhúzásra, mégpedig radikális kapcsolatmegszakításra van ezért szükség. Minden kapcsolatfelvétel, üzenet, inger, ami a bántalmazó, nárcisztikus fél felől jön, benyomja a hullámvasút gombját, és mindent kezdhetünk elölről a megnyugvásunkért, gyógyulásunkért megtett úton.

Miért gondolom, hogy az alkoholisták elvonókúrájához hasonlóan csak a teljes ingermegvonás segíthet?

Egyrészt a nárciszkus abúzus során kialakuló traumás kötődés addiktív jellege miatt.

Másrészt azon nagyon egyszerű lélektani törvényszerűség alapján, hogy hogy ha jó dolog történik velünk, jól vagyunk, ha rossz dolgot élünk át, akkor rosszul.

Ezt a pofonegyszerű dolgot elég tudnuk ahhoz, hogy befolyásolni tudjuk a hangulatunkat és közérzetünket. Kivitelezni első hallásra nem tűnik ugyan egyszerűnek, de meg kell lépni az első lépést effelé azzal, hogy úgy döntünk: mindent megteszünk azért, hogy jól legyünk, és mindent elkerülünk, amiről tudjuk, hogy rossz nekünk.

Vannak olyan események, amelyeknek az alakulását nem tudjuk befolyásolni, igen. Ilyen pl. egy olyan vírus megjelenése, amely több milliárd ember szokásos életmódját akasztja meg, függeszti fel. Nem befolyásolható egy nárcisztikus ember személyisége, működésmódja, viselkedése, érzelmei, reakciói sem. Úgyhogy ne ezeknek a dolgoknak a befolyásolására menjen el az energia, hanem arra, ami felett kontrollunk van: hogy mire figyelünk, kikkel foglalkozunk, milyen számunkra töltődést okozó tevékenységeket végzünk és hogyan védjük meg magunkat. Például úgy, hogy ha valaki elcseszi a napunkat, akkor kétszer meggondoljam, hogy legközelebb szóba állok-e vele.

Hogy ezeket a radikális lépéseket meg tudjuk tenni, szükséges azzal szembenézni, hogy bármiben is reménykedek, amiért újra és újra esélyt adok a másiknak a kommunikációra, a magyarázkodásra, a hitegetésre és a lebegtetésre, a reményeim nem fognak teljesülni. Tegyük meg magunknak azt a szívességet, hogy lemondunk a másikkal kapcsolatos illúzióinkról és szembenézve a valósággal kiábránduluk belőle annak érdekében, hogy ne vágyjunk olyasvalakire, akire valójában nincs szükségünk.

Az öngondoskodást válasszuk a másik igényeinek a letapogatása és kiszolgálása helyett arra várva, hogy majd ő gondoskodik rólunk. Becsüljük magunkat annyira, hogy ne menjünk tönkre egy patológiás személyiségű ember macska-egér játékában.

Válasszuk magunkat. Megérdemeljük. És a másik nem érdemli meg, hogy mi belepusztuljunk a vele való kapcsolatba.

(Karen Arnold képe a Pixabayen)