Miért nehéz nemet mondani?

Sokakat hiábavalóan biztatnak mások arra, hogy húzzák meg a határaikat, valamikor úgy kondicionálták őket, hogy a hozzájuk közel állók igényeit szem előtt tartva ezt ne tehessék meg a fontos másik haragjának vagy elutasításának a veszélye nélkül.

Gordon Johnson képe a Pixabay-ről

A Young és munkatársai nevéhez fűződő sématerápia (Young és mtsa, 2003) lényege azoknak a korai tapasztalatoknak a téves hiedelemrendszerré kovácsolódott torzító szemüvegének a levétele, hogy belássuk: az egy dolog, hogy mi azt hisszük, hogy vége a világnak, ha nem a másik akaratához igazodunk, de ez nem biztos, hogy így van.

Különösen fontos ezt belátni azoknak, akik nárcisztikus emberek áldozataivá válnak, ugyanis az énközpontú emberek vezérmotívuma épp az, hogy megfélemlítéssel (azaz haragjuk fegyverként való felhasználásával) saját akaratuk és igényeik mások általi kielégítését érjék el.

A sématerápia szerzői többféle forgatókönyvét is leírták annak, hogy milyen dinamika mentén rendeli valaki alá személyes vágyait és egyéni (akár alap-) szükségleteit a vele szoros személyes kapcsolatban álló másiknak, amely kezdetben a szülő, majd később egy szülőt helyettesítő szülőfigura, aki a főnöktől kezdve a partnerig bárki lehet, de sokszor még a barátok és kevésbé fontos emberi kapcsolatok is ennek a mintájára fognak működni.

Elsőrangú kérdés, hogy miért érdemes felhagyni azzal a szokásunkkal, hogy az van, amit a másik akar. Nem csak azért, mert ha nem változtatunk, a sémafenntartó viselkedés miatt életünk arra van ítélve, hogy ki legyen szolgáltatva önző hangulatemberek kénye-kedvének, de azért is, mert saját szükségleteink tartós ki nem elégítése az energiamegmaradás igen egyszerű matematikája alapján azt eredményezi, hogy egyszerűen „elfogyunk” vagy „nem leszünk”. Hogy az identitás hiánya, a belső űr és az örök hiányérzet mellett más érzelmi következményekkel is számolnunk kell, arról nem is beszélve: az örökös ugrásrakész állapot a másik igényeinek a letapogatására folyamatos szorongással, feszültséggel, míg a saját akarat elnyomása a harag elfojtásával – de nem megszűnésével -, így felhalmozódásával jár.

Különösen igaz ez az alárendelődésnek azon formájánál, amelyet a Sématerápia fordítói olyan különböző nevekkel illettek, úgymint behódolás vagy leigázottság, melynek lényege az, hogy az illető nem azért veti alá magát a másik igényeinek és akaratának, mert azt gondolja, hogy ezt kell tennie, hanem azért, mert azt hiszi, hogy nem tehet mást, különben büntetésben vagy megtorlásban lesz része. Az önfeláldozás séma működtetői ezzel ellentétben azonosulnak a másikra irányultság e kóros formájával, belső értékké teszik. Ha tehát Te egy olyan olvasó vagy, akinek mindig is mondták, hogy túlzásba viszi a mártírszerepét, de sosem értette, miről beszélnek mások, akkor legyen gyanús, hogy (feltehetően) egész kicsi korodban beépítetted azt a meggyőződést, hogy az a helyes, ha a másik igényeinek a kielégítését helyezed az első helyre az életedben. Ennek az volna az ellenszere, hogy megtanulnád felismerni a saját igényeidet, de ez különösen nehéz az összeolvadottság sémája esetén, azaz egy olyan családban felnőve, ahol az énhatárok nem különültek el megfelelő módon, és nem lehet tudni, hol kezdődik a szülő, és hol ér véget a gyerek identitása.
A másikkal való összeolvadás ezen formája azért tekinthető alárendelődésnek, mert ezt nem egy jótékony akolmelegként kell elképzelni, ahol soha nincs senki egyedül, mert még levegőt is együtt vesznek, hanem úgy, hogy a szülőfigura identitása elnyomja a bontakozó gyermeki identitást, amely így nem tud megfelelően kialakulni, fejlődni. Az ilyen emberek kénytelenek egy hamis ént kifejleszteni, amely sokkal jobban szól arról, hogy milyennek várják tőlük, hogy legyenek, mint hogy milyenek ők valójában. Ez egy nagyon törékeny állapot, és nem csak fárasztó örökösen „szerepet játszani”, de hosszú távon a gyakorlatban kivitelezhetetlen is, hiszen a társas környezetünk rendszerint több tagból áll, és ha jó kaméleonként mindig az épp jelenlévőhöz igazítjuk, hogy kik vagyunk mi, az komoly identitászavarokat fog okozni az ezzel járó érzelmi következményekkel, hisz lelki stabilitásunk egyik alapköve egy következetes énkép.

A kórosan másokra irányuló embereket úgy nevelték, hogy azt hiszik, rossz emberek, ha nem így viselkednek. De biztos, hogy így van ez? Nem éppen attól leszel még mérgesebb, mert azt érzed, hogy nem fejezheted ki a rosszallásodat vagy neheztelésedet? Biztos, hogy nem szivárog ki mégis valahol a haragod passzív-agresszív játszmákban vagy kiszámíthatatlan dührohamokban, amikért aztán mégis csak bűntudatod van? Pont az nem sikerült, amit szerettél volna: "jó embernek" lenni. Vagy önzetlennek szeretnéd hinni magad attól, hogy kiszolgálod a másikat, de megsértődsz, ha nem méltányolja vagy viszonozza az erőfeszítéseidet? Biztos, hogy olyan szent az, aki mártír? És hogy olyat jót teszel a másikkal, ha minden óhaját-sóhaját lesed? Gondolj például az elkényeztetett gyerekek életének hosszú távú alakulására! Biztos, hogy jól meg fogja állni a helyét a munkahelyen, ha ahhoz szoktatod, hogy neki a kisujját sem kell mozdítania, mert a szájába repül a sült galamb?

Az önfeláldozó embereknek kicsit lejjebb kell csavarniuk az empátia-érzékelőjüket, és bízni a szeretteikben annyira, hogy elhiggyék: ki fogják bírni az élettel természetesen járó frusztrációt, kényelmetlenséget, kellemetlenséget akkor is, ha ők nem távolítják el az útjukból az akadályokat. A behódolásra hajlamos embereknek azt kell fontolóra venniük, hogy annak a következményei, ha nem azt csinálják, amit a másik akar, talán nem is olyan katasztrofálisak, mint amivel ők kalkulálnak. A szülőkkel vagy szülőfigurával közös énhatárt működtető éretlen személyiségeknek pedig érdemes megfigyelni saját ízlésüket, érdeklődésüket, és felül kell vizsgálni azt a hiedelmet, hogy valóban annyira életképtelenek-e a másik kézivezérléses irányítása nélkül, mint amennyire ezt elhitette vele az a személy, aki a saját kontrolligénye miatt tette ezt, nem a neki alárendelődő valós igényei alapján.

A gyógyulás útja az, ha felismerjük saját igényeinket és elhisszük, hogy ezek megfelelő kielégítéséhez jogunk van, mivel önálló, szuverén létezők vagyunk: felelősek önmagunkért, de nem felelősek mások olyan önfenntartáshoz szükséges szükségleteiért, amit annak a személynek az életkora és a helyzete alapján képesnek kellene tudnia megtennie magáért.

Irodalom:

Young, Klosko Weishaar: Sématerápia, VIKOTE, Budapest, 2003