Gyerekemmel azokról az emberekről beszélgettünk, akik annyi fájdalmat okoztak neki (is) eddigi rövid élete során. Amikor eszébe jutott egy kisfiú, egy volt osztálytársa, aki rendszeresen bántotta a felnőttek látó-, és hallótávolságán kívül, így tört ki 10 évnyi bölcsességgel a háta mögött: „szegénynek milyen nyomorúságos lehet, hogy a másik bántására van szüksége!”
És bizony. A nárcisztikusokat
sokszor nem a nagyképű arroganciáról, hanem a folyamatosan elégedetlenkedő, irritált,
frusztrált attitűdről lehet felismerni. A
„nárcisztikus” szó „nagyképűségként” való hétköznapi értelmezése egy olyan
félreértés, amely súlyos következményekkel járhat. Ha nem kalkulálunk azzal,
hogy a nárcisztikus igenis szenved, mégpedig saját fejlődésbeli hiányosságai és
nem az aktuális körülmények miatt, az nagyon sok olyan mérgező játszmát indíthat,
ahol vakon sétálunk bele a nárcisztikus poklának csapdájába.
„Az önimádat fogalmát gyakran
használják a nárcizmus lényegének leírására, azonban ez csak a patológiás
nárcisztikusok alcsoportjára érvényes. Sokkal gyakoribb, hogy a nárcisztikusok
bizonytalanok abban, mennyire képesek szeretni és szeretve lenni, és
kétségbeesetten keresnek másokat, akik szeretni fogják őket, hatásuk alá
kerülnek, empatizálnak a szükségleteikkel, validálják különlegességüket,
és/vagy olyan idealizált tárgyként szolgálnak, akik sosem szégyenítik vagy
alázzák meg őket. Azonban sokszor egész életük során csalódnak, mivel amit
keresnek, az igen nagy kívánalom – olyasmi, ami nem válhat valóra a tökéletlen,
ambivalens kapcsolatok világában.” (Crisp - Gabbard, 2020, 3. o.)
A nárcisztikusok szenvedése nem magánügy,
hiszen másokat e rejtett sebek megjelenítésére, a kínzó hiányérzetek betöltésére
használnak. Törékeny énérzetük folyamatos stabilizálásra szorul a másik által: a
grandiózus nárcisztikus leértékeli, a vékonybőrű idealizálja a másikat és mindig
ehhez képest határozza meg önmagát. (Bach, 2012) Nem tudják saját magukat
önmagukban és önmagukért érzékelni, de ezt a fajta kiszolgáltatottságukat is
folyamatosan tagadniuk kell önmaguk előtt. Ez magyarázza meg azt az
ellentmondást, hogy ugyan társfüggők, mégsem képesek az elköteleződésre és a
valódi közelséget feltételező intim kapcsolatokra. A nárcisztikusok
környezetében élők húsbavágóan érzékelhetik ezt a se-veled-se-nélküled játékot.
„A nárcisztikus zavarokkal
érintett páciensek szenvedésének mértéke jelentős eltéréseket mutat. Néhányan
védelmező homlokzatot építettek, így - legalábbis részben – kikerülik a
szenvedést, melyet ürességük vagy az okoz, hogy nem képesek a vágyott reakciót kiváltani
másokból. Mások egész életükben nyílt sebeket hordoznak, úgy érzik, minden
irányból támadásnak vannak kitéve, és fájdalmuk egy pillanatra sem enyhül. Sokan
az e két véglet között húzódó kontinuum valamely pontján helyezkednek el, az
éppen ható stresszorok és életük kontextusa függvényében. Bármely esetben nagy
bizonyossággal feltételezhetjük, hogy jelentős részük boldogtalan, ha nem
egyenesen kétségbeesett.” (Crisp - Gabbard, 2020,3. o.)
És ez már gyerekkorukban is így
volt. Sok tanulmány alapján joggal feltételezhetjük, hogy a gyerekkorukban
agyondicsért és kikímélt nárcisztikusok valódi elfogadásban és szülői
melegségben soha nem részesültek. (Crisp - Gabbard, 2020,3. o.) Mivel az
érzelmi táplálék is alapszükségletünk, a fejlődő személyiség nem adhatja fel a
reményt, hogy egyszer jóvátételt kap a „méltatlan bánásmódként” lecsapódó
elhanyagolásért. Ha a szükségletek közvetlen kielégülése nem lehetséges
(ahogyan ez a való életben gyakran megtörténik), sajátos lélektani kerülőúttal
érheti el, hogy a fájdalmas hiányt uralni tudja: magába építi az elutasító
szülőt, hogy azt kontrollálni tudja (azaz „megjavítsa”). Így történik meg az,
hogy a nárcisztikus egyszerre hordozza lelke mélyén a bántalmazót és annak
áldozatát. Az önreflexió hiánya miatt sajnos minden emberi kapcsolata ennek a
belső drámának a kivetülése lesz, ahol a hozzá közelállókat arra használja,
hogy fájdalmasan magára hagyott, megszégyenített és megvetett énrészének
igazságot szolgáltasson és leverje rajtuk jóvátételi követeléseit. Hogy milyen eredménnyel,
azt jól tudja mindenki, aki azon kapja magát, hogy tojáshéjon járkál a
nárcisztikusan sértődékeny személy közelében. Aki ráadásul ördögi körben tartja
magát, hiszen a sérelmeit felhánytorgató nárcisztikust olyan messziről kerüli
mindenki, ahogy tudja. (Crisp - Gabbard, 2020,3. o.)
A fájdalmas érzések átélése
szempontjából azok a - joggal sérülékenynek is nevezett - nárcisztikusok a kiszolgáltatottabbak,
akik kifejezetten keresik a bizonyítékot a mások általi leértékelésre. Talán ez
különbözteti meg legjobban viselkedés szintjén a grandiózus nárcisztikusoktól,
akiket épp azért hívnak „figyelmetlennek” a szakirodalomban, mert „szándékosan”
nem fogadják azokat a jeleket, amelyek arról tanúskodnának, hogy a környezetük
nem ismeri el vagy csodálja őket. (Gabbard, 2008)
A „szelfre irányuló mazochisztikus
figyelem” (Crisp - Gabbard, 2020, 51. o.) a súlyos önbizalomhiány és alacsony
önbecsülés jele, melynek elszenvedőinek „soha be nem teljesülő perfekcionista
elképzelései vannak önmagukkal kapcsolatban”. Azért próbálnak tökéletesek
lenni, hogy mások ne kritizálják vagy utasítsák el őket. (Crisp - Gabbard,
2020, 51. o.) Ez azért jár szenvedéssel, mert inkább „lemondanak arról, hogy
saját jóllétükkel és boldogságukkal törődjenek, miközben minden követ megmozgatnak,
hogy mások kedvére tegyenek, és ezzel kivívják helyeslésüket és jóváhagyásukat.”
(Crisp - Gabbard, 2020, 51. o.) Talán ez választ ad arra, miért számítanak
mélyen, a lelkük mélyén a környezetük által „áldott jónak” tartott mártírok nárcisztikusnak.
A nárcisztikus szenved. Mindentől. Jogosultságtudatának és az élettel
járó természetes frusztrációknak az összeegyeztethetetlenségétől, a – neki járó
grandiózus mértékű - siker, elismertség és rajongás hiányától, az öregedéstől.
„Saját fontosságuk érzése, a saját
különlegességükbe vetett hit, valamint feljogosítottságérzésük ellenére a
nárcisztikus személyeknek nem könnyű megbirkózni kudarcaikkal, veszteségeikkel
és csalódásaikkal. Az élet gyakori, mindennapos csalódásai által okozott
nárcisztikus sérülések idővel összeadódnak. (Crisp - Gabbard, 2020, 61. o) Különösen
nem elégségesek az olyan nárcisztikusok elhárítások, mint projekció, tagadás
vagy elkerülés az olyan nagyobb veszteségek esetén, mint egy közeli
hozzátartozó halála. (Crisp - Gabbard, 2020) Öregedni sem tudnak szépen: „Ha
figyelembe vesszük, hogy egy átlagos élet során a legtöbb nárcisztikus
kielégülés serdülőkorra vagy korai felnőttkorra esik, és hogy bár nárcisztikus
győzelmek és kielégülések a teljes felnőtt kor alatt adódnak, az egyénnek végül
szembe kell néznie az öregedés, a krónikus betegségek, a fizikai és mentális
korlátok, és mindenekelőtt a szeparációk, a veszteségek és az elmagányosodás
alapvető konfliktusaival.” (Kernberg, 1974, idézi Gabbard, 2008, 515. o.)
Minél nagyobbra van fújva a lufi,
annál nagyobbat pukkan, és mivel semmilyen árnyalt lélektani eszközük nincs
arra, hogy elhordozzák saját tökéletlenségük tudatát, szenvedésük olyan
pusztító erejű lehet, hogy akár öngyilkosságba torkollhat.
Valós tehát a szenvedés, amelyet
átélnek, mindez természetesen nem jogosítja fel őket arra, hogy másokat is
szenvedésre kárhoztassanak.
Sajnálni tehát van miért őket, önfeláldozni
azonban már csak azért sem érdemes, mert az, aki együttérzésével, segítségnyújtásával
érzékenynek mutatkozik számukra, még könnyebben leértékelhetővé válik a
szemükben. ( Young és mtsai, 2010)
Irigyelni sem érdemes őket
fantasztikus és sikeres életükért, mert még az is lehet, hogy az irigység sem a
sajátunk, hanem az övék.
Irodalomjegyzék:
Sheldon Bach: A perverzió nyelve
és a szeretet nyelve, Oriold Kiadó, Budapest, 2012
Crisp-Gabbard: A nárcizmus és
sérelmei, Oriold Kiadó, Budapest, 2020
Glenn O. Gabbard: A
pszichodinamikus pszichiátria tankönyve, Lélekben Otthon Kiadó, Budapest, 2008
Young, Klosko, Weishaar:
Sématerápia, Vikote, 2010, Budapest)
Ez nagyon jó. Végre van szó arról, hogy ezek az emberek nem, sőt szerintem ritkábban nagyképűek - maximum bizonyos élethelyzetekben... Írtam pár kommentet, mert ez az oldal, bárki szerkesztette szuper. Az én 'volt' párom is ilyen, szenvedő ember. Nagyon intelligens és tisztában van magával egy bizonyos pontig...a felelősség vállalásig. Hullámzik...néha olyan volt, mintha teljesen oké lenne, mondjuk 'csak' annyira sérült, mint én, mint egy normális ember. De máskor elárulta magát. Ezért is volt nehéz látnom, hogy ellentmond saját magának és közben szenved. Sokszor sajnáltam, amíg végül magamat kezdtem sajnálni...
VálaszTörlés