A nyílt vagy rejtett bántalmazás természetét vizsgálva a szexualitás kérdése is megkerülhetetlen, hiszen a kapcsolati drámáknak elkerülhetetlen terepe a szexuális viselkedés. A szexuális perverziók részét képezik annak a megértésre váró rejtélynek, mely annyi sérülést és fájdalmat okoz.
A szexuális fantáziák igen széles tárházát tekinti a jog és
a pszichiátria rendben lévőnek, mindaddig, amíg az nem okoz kárt a másik
személynek. [1]
A nárcisztikusok önmagukat egészségesnek tartó
megnyilvánulásaira adott kételyeim mentén mindig is motoszkált bennem a kérdés,
hogy a hétköznapi értelemben perverzióknak tekintett és ebben az értelemben
szőr mentén, de azért társadalmilag mégis tolerált szexuális viselkedés
mennyire tekinthető egészségesnek, ha ez a fantázia mások bántására vagy a
bántalmazás elviselésére vonatkozik. Nagyon tág fogalom az egészségesség, így ennek
a definiálásába lehetetlen küldetés belemenni jelen cikk keretei között,
érdemes lehet viszont számba venni a szadomazochisztikus működésmód
egyértelműen személyiségpatológián alapuló pszichodinamikáját, még akkor is, ha
ezen számvetés arra nem vállalkozik, hogy eldöntse, mikor áll fenn a lenti
leírás esete egy adott egyénnél.
Érzékeny téma erről általánosságban írni, de Sheldon Bach A
perverzió nyelve és a szeretet nyelve (Oriold Kiadó, Budapest, 2012) című könyve
végül felhatalmazást adott arra, hogy hangosan elmélkedhessek a fenti
kérdésekről, hiszen kimondta azt, amit én mindig is sejtettem: „a perverziók
összeegyeztethetetlenek az egészleges tárgyszeretet képességével”. (Bach, 2012,
14. o.)
A nehezen definiálható fogalmak nyitva hagyása mellett legalább
a perverzió kifejezést megpróbálom meghatározni Bach segítségével: azt a
viszonyulást nevezi annak, amelyben a másik személy tárgyként, és nem mint
emberi lény van jelen. Ilyeténformán máris érdekessé válhat jelen cikk bárki számára, akit nem önmagában a szadomazo szexuális fantáziák, hanem az
az emberi viszonyulás érdekel, amely tárggyá alacsonyít egy embert.
A szadomazochisztikusan működő személy esetében erre az
érzelmi távolítás miatt van szükség, mely abban segíti, hogy ne kelljen átélnie
egy másik emberhez való kötődési vágyát, azaz függőségét, vagy egy korábban
feldolgozhatatlanul fájdalmas veszteségélményét, amely rendszerint egy
koragyerekkori kötődési személynek (azaz szülőnek) a tényleges vagy érzelmi
elérhetetlensége miatti gyász. Bach szerint a szadomazochisztikus szexuális
fantáziák mögött állhat betegség vagy trauma, abúzus miatti gyermekkori
öntudatvesztés is.
A terapeuta szerző szerint a szexuális perverziók „védelmi
mechanizmusként alakulnak ki, egy nem megfelelően elgyászolt traumatikus
veszteség helyreállításáért való küzdelemben.” (Bach, 2012, 20. o.) Stoller megfogalmazásában
ez így hangzik: „a perverzió lényege a gyermekkori trauma felnőtt győzelembe
fordítása”. (Stoller, 1975, 1985, in: Gabbard, 2008, 316. o.)
„A pácienst az a vágy hajtja, hogy megbosszulja a szülei
által okozott megalázó gyermekkori traumákat. A bosszúállás módszere a partner
dehumanizálása és megalázása a perverz aktus vagy fantázia során. Bergner
(2002) azt figyelte meg, hogy a szexuális kényszerben szenvedőknél a kedvenc
jelenet szinte mindig gyermekkori megrázó élményben gyökerezik. Ezeknek az
embereknek a szexuális izgalommal járó fantáziái arra vannak tervezve, hogy személyes
jóvátétel útján gyógyírt hozzanak a korai megaláztatásra. Sajnos ezek a
jelenetek olyan lehetetlen mércét állítanak, amelyhez valós kapcsolat soha nem
érhet fel. Így nem teljesülhet be az a vágy, hogy túl lehessen lépni a megaláztatáson.”
(Gabbard, 2008, 316. o.)
A perverzió egy valós kapcsolat helyén áll és a perverz
vágykielégítés tulajdonképpen menekülés a valódi intim kapcsolatok elől. Bach
egyik betege például, akit soha nem ringattak vagy öleltek a szülei, a
maszturbációval pótolta azt az érintéshiányt, amelyet másoktól
megkaphatatlannak érzékelt. Mivel elképzelhetetlennek tartotta, hogy őt bárki
szerethetné, kényszerítette partnereit a vele való együttlétre. És hogy ne
hagyhassák el, mint az anyja, lekötözte őket. Ugyanezen beteg elméjében a
szeretet és az agresszió végzetesen összefonódott: „vágyom rá, hogy megverjen
az apám, mert ezen az úton mutatja ki a szeretetét.” (Bach, 2012, 22. o.)
Ezeknél a fontos személyeket helyettesítő kapcsolatoknál
azért lesz lényegi elem a személytelenítés, mert így nem kell szembesülni a
fájdalmas valósággal, amely köszönőviszonyban sincs a vágyfantáziákkal:
„lekötöztem őket… ezzel tudtam kiélni azt a fantáziámat,
hogy ő örökké ott lesz, ahol én akarom, hogy legyen, és örökké elérhető lesz
vágyaim számára… és minél kevesebbet tudtam róla, annál könnyebben ment a
játék. Ha a valóságban is létezett volna, nem lehetett volna örökké az enyém.”
(Bach, 2012, 23. o.)
vagy
„ha bekötözik a szemem, akkor azt fantáziálhatom, hogy a
másik tökéletesen rám van hangolódva, míg a valóságban láthatóvá válik, hogy
mennyire nincs jelen… azt fantáziálom, hogy vigyázni fog rám, ennem ad,
megmossa a hajamat és felöltöztet… én pedig csak vagyok. Azt fantáziálom, hogy
létezésemben érzékelnek… ez a titokzatosság és közvetettség teret enged a
megértettség, elfogadottság vágyának…”
Jól érzékelhető ez utóbbi példából, mennyire korai
regresszív igényekhez kapcsolódnak ezek a szexuális fantáziák és hogy a
szeretet és elfogadási vágy hogyan térül el az alá-fölé rendelt függőségi és
kontrollviszonyok útvonalára.
Ez az útvonalválasztás maga is egy kontroll. Ennek
megfelelően, a többi elhárításhoz hasonlóan a szexuális deviancia is felfogható
tudattalan öngyógyító kísérletként a trauma saját irányítás alá vonásával. És
mint minden megdolgozást nélkülöző énvédelmi kísérlet, ez is sokkal több kárral,
mint haszonnal jár hosszú távon, hiszen a szexualitás által jutalmazó
központhoz kapcsolt traumaismétlés nem csak a drogfüggőséghez hasonló
viselkedésfenntartást fog eredményezni, de azt is, hogy a fantáziavilágba
helyezett veszteség feldolgozása sohasem fog megtörténni, így elérhetetlen a valódi
szükséglet tényleges kielégülése, a feloldás, a gyógyulás. A megrekedtség az
élet áramlásával szemben egyfajta halálélményt jelent, ez is magyarázza a
párkapcsolati dinamikában részt vevők eltárgyiasulását és dehumanizálódását, különösen,
ha ez egy olyan szexuális szerződésen alapszik, amely lehetővé is teszi a másik
funkcionális kapcsolatként való kezelését, hiszen a „csak szex” kapcsolat kimondva
vagy kimondatlanul de nélkülözi az érzelmi intimitást és kötődést. Bár az ilyen
viszonyok beleférnek a társadalmi normáinkba, hosszú távon feltehetően csak
valamely érzelmi szükséglet megtagadásán vagy lehasításán keresztül
működtethetőek.
A másik fontos dilemma a fantázia versus valóság kérdésköre.
Ahogy a gyermek el tudja különíteni a játék és a valóság határait, az
egészséges ember is. A nárcisztikusok egyik legfontosabb problémája az a fajta
kognitív rugalmatlanság, hogy nem tud rálátni arra, hogy érzései és gondolatai
relatívek és szubjektívek, és hogy nem egyenlőek az objektív valósággal. Minél
patológiásabb egy személy, annál szubjektívebb a világa, és annál kevésbé van
kapcsolatban az objektív valósággal.
„A pervertálódott és normál tárgykapcsolatok a primér
fantáziák szintjén nem mutattak olyan nagy különbséget egymástól. Jelentős
különbség van ugyanakkor az ezekkel a fantáziákkal való bánásmódban, mivel a
normális gondolkodási rendszer szimbolikus átalakításokat végez rajtuk a
pszichés térben, ami lehetővé teszi a paradoxont és a kétértelműséget, míg a
perverzió tüneteit mutató betegek erre képtelenek.” Bach, 2012, 15. o.) Ez a
kognitív rugalmatlanság együtt jár mások megértésének képtelenségével. A
szerződ ezzel magyarázza, hogy ezek a személyek valódi helyett ún. „technikai”
kapcsolatot alakítanak ki másokkal. Én ezt funkcionális kapcsolatnak nevezném,
hiszen mások egy-egy konkrét funkciót töltenek be az így működő egyének
életében.
„Kétségtelenül könnyebb kizsákmányolni egy embert, mint
kapcsolatba lépni vele. Egy kapcsolat párbeszédet feltételez, míg a másik
kihasználása egyszerű és egyoldalú, csak erőre, ravaszságra és megfélemlítésre
van szükség hozzá.” (Bach, 2012, 19. o.)
A „nem minden rovar bogár” analógiája
mentén bennem az a belső munkamodell alakult ki, hogy nem minden extremitásba
hajló szexuális fantázia tartozik patológiás személyiséghez, de valószínűleg
joggal feltételezem, hogy patológiás személyiségszerveződés talaján kialakult
szexuális fantáziavilág nem lehet egészséges. Az elkülönítést segítheti, ha
megvizsgáljuk, hogy a fent írt szempontok mennyire teljesülnek: képes-e a
személy önmagára és a világra reflektálva a fantázia és a valóság
megkülönböztetésére, képes-e szeretni és gyászolni, illetve mások szempontjait
is figyelembe véve mentalizálni és empatizálni. Ezzel eljutottunk Stoller
perverzió-fogalmához, aki a perverz viselkedés kulcstényezőjének először a
kegyetlenséget, a szexuális partner és a saját személy megalázásának,
lealacsonyításának a vágyát tekintette. Az egyén szándékát alapvető változónak
tartotta annak eldöntésében, perverz-e egy viselkedés. „Elméletét
továbbfejlesztve arra jutott, hogy (…) egy egyén csak akkor perverz, hogy
erotikus tevékenységének az a célja, hogy elkerülje a hosszú távú bensőséges
érzelmi kapcsolatot egy másik személlyel. Másképp fogalmazva, a szexuális
viselkedés nem perverz, ha szilárd intim kapcsolatot alapoz meg.” (Gabbard, 2008, 314. o.)
[1][1]
Ezért nem tolerálható a kiskorúakkal szembeni szexuális visszaélés bármilyen
megnyilvánulási formája például, mivel az felbecsülhetetlen károkat okoz a
fejlődő személyiségben. A heves társadalmi diskurzus miatt szeretném azt is
jelezni, hogy a lent tárgyalt dilemmámba nem tartozik bele a szexuális
orientáció kérdésköre.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Örömmel veszem a kommenteket, de trollszűrés van! :)