Amikor a (nárcisztikus) segítségnek ára van

Könnyű benézni a nárcisztikusokkal kapcsolatban azt, hogy gyakran tűnnek segítőkésznek, sőt akár önfeláldozónak is. Az altruizmus azonban a jutalmazó központunkat ingerli, mint a csoki és a szex, tehát nem biztos, hogy teljesen önzetlen a dolog. A közösségek szervezésében élen járó, mindenkivel (egészen pontosan az általuk kiszemeltekkel) bűbájosan viselkedő emberek színlelt nagylelkűsége sokszor nem más, mint macchiavellizmus, azaz jól leplezett érdek, melyek mentén a kellemesség eszközével mozgatnak másokat és érhetik el céljaikat, amelyek egyik legfontosabbika, hogy magukat szerethetőnek, fontosnak, jónak élhessék meg és másokat olyan függőségekbe hálózzanak be, ahol aztán valamilyen célra használhatóak lesznek. Az önfeláldozó mártír-játszma nem csak simán manipulatív, hanem egyenesen passzív-agresszív, aminek az agresszív érzelmi minősége könnyen lelepleződik, ha véletlenül nem vagyunk elég hálásak, vagy egyszer az életben nem szeretnénk igénybe venni a ránk tukmált „szolgáltatást”, kéretlen tanácsot, stb. Az óriási sikereket elérő, ezért a társadalmi értékrendnek való megfelelést kimaxoló maximalisták basáskodása, kioktató stílusa is hiába van a jobbító szándék sztaniolpapírjába csomagolva, mégis kérlelhetetlenül a könyörtelen mércék és irreális elvárások nyomását helyezi a környezetre, amivel többet árt, mint használ a „pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve” jelszavát lobogtatva zászlaján. (Crisp-Gabbard, 2020) 

Ugyanakkor az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a nárcisztikusok nem pszichopaták, azaz valóban képesek a mások iránti törődés megélésére. (Crisp-Gabbard, 2020) Ezt az sem semmisíti meg, hogy hajlamosak mások kizsákmányolására, ha ez saját céljaikat szolgálja. A problémájuk (és szenvedésük) abban áll, hogy nem ismerik a „flow”-t, azaz amikor az energia (idő, pénz, figyelem) szabadon áramlik és kontrollálási törekvés nélkül bízunk abban (mert van róla tapasztalatunk), hogy ha nem centizzük ki és mérlegeljük patikamérlegen, akkor is marad nekünk, ha másoknak adunk.

A nagylelkűség gyógyít, mert a legoptimálisabb állapotban tartja az idegrendszert, amelyben lehet kapcsolódni saját szükségleteinkhez, miközben érzékelem a másik ember szempontjait is. Ezt a kölcsönösséget akadályozza meg a nárcisztikusok paranoid világlátása, amely állandóan egy harckészültségi állapotban tartja őket. Idegrendszerileg lehetetlen ebben a típusú megküzdési állapotban jóindulatúnak lenni és érzékelni mások jóindulatát.

Pedig az őszintén adni tudás képessége azt jelezné vissza az agyunknak, hogy van miből adni, és ez egy olyan pozitív megerősítés lehetne, amely lehetővé teszi, hogy elengedjük a túlélő-üzemmód görcsölését és beleengedjük magunkat abba a nyugodt, biztonságos érzésbe, hogy van elég és jut mindenkinek. A nárcisztikusok tragédiája, hogy egy ezzel ellentétes ördögi körben ragadtak gyermekkori tapasztalataik alapján és kérdés, hogy mi kellene nekik ahhoz, hogy megéljék, hogy lehet máshogy is viszonyulni magukhoz és a világhoz. A Szív bajnokai című filmben nagyon jól ábrázolja ezt a dilemmát az a vád, amely a főszereplőt éri gazdag barátnőitől, hogy a hátrányos sorsú fiú megsegítése csak egy a szokásos jótékonysági akciók közül, amellyel jólszituált, privilegizált helyzetű unatkozó feleségek körében társadalmilag elvárt szokás és egy sokszor hamisan elsülő "jóságot" kölcsönöz a művelőinek. Nem látnak annál tovább, hogy Lee Ann (Sandra Bullock) attól akarná jónak érezni magát, hogy megváltoztatja a fiú életét. A film nagyszerűsége abban rejlik, hogy hitelesen jön át, hogy az önként vállalt áldozat a befogadó család életét változtatja meg érzelmileg gazdagító módon. A "rendszer" sem hisz az önzetlenségben, az Atltétikai Szövetség vizsgálata manipulatív szándékot sejt a fiú lehetőségekhez juttatása mögött, és nem kalkulál azzal a fajta hálával, ami nem elvárt és kikövetelt, hanem a befogadásra, elfogadásra és törődésre adott természetes reakcióként jelentkezik a kölcsönösség jegyében.

Az igazi segítés önmagán túlmutató célokat tart szem előtt és a másik személy becsben tartása megmarad abban a folyamatban, ahol a segítségre szoruló kiszolgáltatottsága nem válik leértékelési lehetőséggé. (Crisp-Gabbard, 2020) Nem várunk cserébe viszonzást, nem kezeljük le a rászorulót és nem a saját pozíciónk emelésére használjuk a másik kiszolgáltatottságát.

Másoknak segíteni jó, ha megelégszünk azzal a jó érzéssel, amit a segítés önmagában adni képes. A „Titok” című film számomra legmaradandóbb üzenete az a mondat volt, amikor a kérdésre, hogy miért segítesz, az volt a válasz, hogy „mert megtehetem”. Ez számomra nagyon hitelesítő volt, mert életem egyik mozgatórugója mindig is az volt, hogy ha nekem nem kerül semmibe, segítsek annak, akinek az a minden lehet. És ez így jó.

Irodalom: Glen O. Gabbard - Holly Crisp: A nárcizmus és sérelmei, Oriold Kiadó, Budapest, 2020