Sokan kérdezitek tőlem, hogy gyerek lehet-e nárcisztikus.
Ha bementek egy ovis-csoportba, nem tesztek fel többi ilyen
kérdést. J
No de félretéve a tréfát, a 3 éveseknél normálisnak számító
egocentrizmus (azt hiszi, minden róla szól és vele kapcsolatos), egészséges
értelemben vett önzés (ez a kislapát nekem kell, tehát elveszem),
figyelemhajhászás (dicsérjenek meg, ha szépet rajzoltam) 5-6 éves kor után már
nem oké.
Nagycsoportra már gáz, ha egy gyerek kizárólagosan diktálja
a többieknek, hogy mit játsszanak és kivel, ha alárendelődésre és behódolásra
kényszeríti a többieket, vagy fizikai kényszerítéssel (jól megszorítva és
megcsavarva a másik karját pl. elhúzza a másikat), érzelmi zsarolással („nem
leszel a barátom, ha…”), és problémásnak tekinthető a kölcsönösség hiánya is
(neki minden jár, de ő nem ad semmit cserébe).
Iskoláskorra az órát zavaró fegyelmezetlenségtől az
együttműködés finom szabotálásáig terjed a skála, de az önző, arrogáns, a
többieket uralni akaró gyerekek itt is jól elkülönülnek az átlag, vagy akár
átmeneti problémákkal küzdő (de nem személyiségdinamikájában érintett) gyerekektől.
Mint a felnőtteknél, itt is az a kérdés, hogy képes szeretni vagy csak
népszerűségre és csodálatra törekszik? Egészséges önérvényesítésből lép fel néha
agresszíven, vagy öncélúan bántó, akár a kegyetlenségig? Erőt merít mások
kigúnyolásából, kinevetéséből, megalázásából vagy jóindulattal viszonyul társai
botlásaihoz, gyengeségeihez? Ha csalhatatlan érzékkel megtalálja mások gyenge
pontjait és kihasználja azokat, ugyanúgy számítónak és manipulatívnak kell
tartanunk, mint felnőtt megfelelőiket.
Mit kezdhetünk velük?
Ugyanazt, mint a felnőtt nárcisztikusokkal:
1.
No contact: nem kapcsolatban lenni velük, ha egy
mód van rá.
2.
Ha egy osztályközösség részei, ahonnan nem
kitehetőek: szabályok, keretek, határok. Megálljt parancsolni a bántó
viselkedésnek, pontosan megmondani, mihez kell tartaniuk magukat a csoporthoz
tartozás jogáért és egyértelműen állást kell foglalni minden nemkívánatos
viselkedéssel szemben. Egyszerű tőmondatokban: „ezt nem.” „Az a szabály, hogy.”
„Ezt így és így csináljuk.” Mivel ezek a szabályok a többi gyerekre is
vonatkoznak, nem lesz megalázó, hiszen semmi olyat nem várunk el tőlük, amit
mástól nem.
3.
Nincs empátiájuk, ezért maguktól sohasem fogják
kitalálni, milyen elvárásoknak kell megfelelniük. Meg kell mondani nekik,
egyszerűen, gyakorlatiasan, kivitelezhetően. Nagyon kézivezérléssel kell őket
tanítani alkalmazkodni. Nem szabad arra várni, hogy megérezzék, hogy meddig
mehetnek el, mert ez soha nem fog megtörténni magától.
4.
Legyen zéró tolerancia a bántalmazással szemben.
A társaik részesüljenek abban a lélektani védelemben, hogy sérelmeiket
elismerik és felismerik. Legyen kimondva, hogy ami történik, az nem helyes.
5.
Könnyű megsajnálni a nárcisztikus gyerekeket: a
jó pedagógus szeretné „megmenteni” őket. Minden nárcisztikus áldozat itt megy
lépre: „szegény, majd mi segítünk neki.” „Szegény, csak sérült.” Gyerekek
esetében szinte adja is magát a remény: „hát még gyerek, még megtanulhatja.”
Sajnos a szülői szeretet-, és figyelemhiánnyal szemben a tanár tehetetlen. Az a
minta, amit otthonról hoz a gyerek, lényegesen több és töményebb, régebb óta
vésődik és fontosabb személyek nyújtják, minthogy valódi változást és
gyógyulást érhetne el bármely kívülálló. Óva intenék mindenkit attól a
legyintéstől, hogy „óh, hát csak egy gyerek”. Sajnos ők is tudnak gonoszak
lenni, és ha elbagatellizáljuk a helyzet súlyosságát, akkor a többiek fognak
sérülni. Ha nem merünk egyetlen gyereknek határt szabni, a többi szenvedi
kárát, így akármennyire is jót akarunk, valójában ártunk.
6.
Épp ezért figyeljünk a projektmunkára is:
együttműködni csak az empátiára képes gyerekek tudnak. Számukra fejlesztő és
elégedettséget okozó, örömteli élmény megtalálni a közös megoldásokat, és érzik
azt, hogy együtt többek, mint önmagukban. A nárcisztikus dinamikájú gyerekek szemében
az együttműködés fogalma nem létezik, mert számukra minden hatalmi harcnak
minősül, ahol alá-fölérendeltségi viszonyokat akarnak beállítani (természetesen
a saját hatalmi fölényüket és győzelmi pozíciójukat megélve). Ezekben a
helyzetekben a külső segítség nélkül maradt társak – tehát ha a pedagógus nem
veszi észre, hogy itt nem az érvek egészséges ütköztetése, hanem a többiek
leuralása zajlik – komolyan és hosszútávúan sérülhetnek.
A fenti irányelvekkel nem nyúlhatunk mellé: ártani
egészséges gyereknek sem árt, nárcisztikus gyerekkel bánva viszont valami kapaszkodót
nyújthat abban a frusztrált tehetetlenségérzetben, ami még biztosabb jele a
nárcizmusnak, mint a fent leírt viselkedések, amelyek bizonyos értelemben
életkorilag normálisnak számító megnyilvánulások fokozatbeli variánsainak tekinthetők.
Ha azonban a felnőtt azon kapja magát, hogy fél a mini terroristától, az szokatlan
agressziót vagy indulatokat ébreszt benne, mert a gyerek bicskanyitogatóan pofátlan és gátlástalan, nem értékeli a
felnőttet, nem hálás és nem tud kötődni, amikor valami rejtélyes módon, de igazságtalan helyzetek alakulnak ki, akkor ne dőljünk be a vonzerejének és
sármjának, mert az csak egy színjáték és gyermekbőrbe bújt ragadozóval van
dolgunk.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Örömmel veszem a kommenteket, de trollszűrés van! :)