Túlélési Tippek Nárcisztikusok Áldozatainak

A nyílt vagy rejtett bántalmazás természetét vizsgálva a szexualitás kérdése is megkerülhetetlen, hiszen a kapcsolati drámáknak elkerülhetetlen terepe a szexuális viselkedés. A szexuális perverziók részét képezik annak a megértésre váró rejtélynek, mely annyi sérülést és fájdalmat okoz. A szexuális fantáziák igen széles tárházát tekinti a jog és a pszichiátria rendben lévőnek, mindaddig, amíg az nem okoz kárt a másik személynek. [1] A nárcisztikusok önmagukat egészségesnek tartó megnyilvánulásaira adott kételyeim mentén mindig is motoszkált bennem a kérdés, hogy a hétköznapi értelemben perverzióknak tekintett és ebben az értelemben szőr mentén, de azért társadalmilag mégis tolerált szexuális viselkedés mennyire tekinthető egészségesnek, ha ez a fantázia mások bántására vagy a bántalmazás elviselésére vonatkozik. Nagyon tág fogalom az egészségesség, így ennek a definiálásába lehetetlen küldetés belemenni jelen cikk keretei között, érdemes lehet viszont számba venni a szadomazochiszt...

Régóta tervezem, hogy szót ejtek egy olyan személyiségről, amely mélylélektanilag eltérő, a megfigyelhető viselkedés szintjén azonban nagyon is könnyen összekeverhető a nárcisztikussal: ez pedig nem más, mint a hisztrionikus. Méltatlanul keveset beszélünk róluk, pedig kielégíthetetlen szeretet-, és figyelemhiányukban épp olyan manipulatívak, önzőek és sértődékenyek, mint a nárcisztikusok és arra használják az embereket, hogy magukat vonzónak, bájosnak, élettelinek, karizmatikusnak, nagylelkűnek, melegszívűnek és fantáziadúsnak tarthassák. (MacKinnon és mtsai, 2010). A szexualitás náluk még inkább eszköze annak, hogy elbűvölőnek tűnhessenek a külvilág szemében, bár - éppen úgy, ahogy a nárcisztikus nagyképűségnek is van burkolt, rejtett formája -, a hisztrionikusok néha épp az elfojtott, megtagadott végletét képviselik a szexualitásnak. Mégis, talán innen legmegfoghatóbbak jelenségként: szexuálisan kihívó, flörtölő viselkedésük árulja el őket legkönnyebben, ugyanis a szexualitást ár...

30 évnyi párkapcsolati kudarc, elcseszett szexuális élet és csillagos magány, illetve 25 évnyi - sötétben tapogatózó, így majdnemhogy hiábavaló - terápiás próbálkozás után 2 éve jutottam el odáig, hogy egy terapeuta visszajelezte nekem a gyermekkori molesztálásom jelentőségét. Ennyi év önismeret és egy pszichológusdiploma után meglepő lehet, ha azt mondom, a traumafeldolgozásnak ott kellett kezdődnie, hogy engem kellett meggyőzni arról, hogy ez abúzus volt. Pedig ennek óriási jelentősége volt, ugyanis a történet egyik megbetegítő aspektusa éppen az volt, hogy a dolgok másképp lettek eladva, mint ahogy az valójában volt. Így gyógyulásom következő stációjaként oknyomozó újságíróként vagy detektívként próbáltam kideríteni, mi történt. Feltúrtam a gyerekkori naplómat, szemtanúkat kerestem fel, és kiadtam a történetet a kezemből egy független újságírónak, hogy mások - immáron felnőtt - szemüvegén keresztül láthassak rá arra, vajon mi történhetett velem. Az igazság kiderítése szükséges...

Egy elköteleződés-mentes szexuális kaland megfűszerezheti az életet stabil lelkiállapotú és önértékelésű emberek számára. De nagyon könnyű benne sérülni, ha az erőviszonyok nem kieegyenlítettek. Mikor számít szexuális visszaélésnek egy egyéjszakás kaland? Akkor, ha a felek elvárása nem ugyanaz, azaz a kihasználó fél előzetes célkitűzése az esemény egyszerisége, miközben ezzel ellentétes szándékot kommunikál. Akkor, ha a megtévesztő kommunikáció kihasználja a másik fél sérülékenységét, sebezhetőségét, kielégítetlen érzelmi szükségleteit és azt a látszatot kelti, mintha ezekre a – kimondott vagy kimondatlan - igényekre kielégítően reagálni tudna. Visszaél a másik bizalmával, amely őszinteséget feltételez a kinyilvánított gesztusokban, jóhiszeműen és nyitottan áll a másikkal való kapcsolathoz. Hogy aztán mindezért a naivitásért az áldozat önmagát hibáztathassa „hogy lehettem ilyen buta liba!” felkiáltással. Pedig nagyon könnyű becumizni a szexuális ragadozók áldozatra irán...

Sorra bomlanak ki szexuális molesztálásokkal kapcsolatos történetek és bár én eddig mélyen hallgattam, kezd bennem gyűlni valami nyilvánosságrahozási szükséglet. Azért nem tettem meg ezt eddig – bár nyílt volna rá méltó alkalom -, mert az akkori pszichológusom óva intett tőle: szerinte illúzió elvárnom, hogy az önfeltárás megváltást hozzon. Ezen attitűdjével a traumákkal való megküzdés leggyakoribb maladaptív módját, a téma elutasítását, a tudattalanba való visszaszuszakolását támogatta. A segítő szakembereknek is megvannak a saját vakfoltjaik és nem tudnak segíteni átdolgozni olyasmit, ami bennük sincs rendbe téve. Vagy elméletileg is leragadnak a szakirodalomban Freudnál, aki –feltehetően környezeti nyomásra - visszavonta állítását, miszerint rendkívül gyakori a gyermekek szexuális molesztálása, sokszor épp vérrokonok által. Ahogy manapság is, Freud idején is működött a bántalmazó védelmét szolgáló „ó, te nem vagy normális, csak képzelődsz”-mentalitás, és sajnos az, hogy a terápi...