Túlélési Tippek Nárcisztikusok Áldozatainak

A nárcisztikus abúzus nagyon fáj. Azzal az igazságos világba vetett hitünkkel élnek vissza, hogy ha nyitottan, jóindulattal közeledünk valakihez, ezt kapjuk viszont. Hogy ha adunk, akkor kapunk. Ha szeretünk, akkor viszontszeretnek. Ha törődünk, a másik is figyel ránk. Rémisztő érzés szembesülni azzal, hogy minden erőfeszítésünk ellenére bántás, sértés, elhagyás, elutasítás, kihasználás jut számunkra osztályrészül. És mivel azt tanultuk, hogy tetteink következményei szorosan összefüggnek tetteink értékével és minőségével, rettenetesen összezavarodunk önmagunk megítélésében és a világ törvényszerűségeiben. Hogy akkor mi a baj velem? Mit csináltam rosszul? Ez akár teljes talajvesztettséget és összeomlást is eredményezhet, pánikrohamokkal, alvászavarral, amelyeknek közös eleme egy elementáris erejű szorongás azzal kapcsolatban, hogy valami nagy baj van. A lelki egyensúly és stabilitás visszanyeréséhez tehát első lépésként rendet kell tenni ebben a káoszban, és tisztázni kell, mi is it...

Fontosnak találom tovább magyarázni a nárcisztikus abúzus eltűrése (sőt mi több, keresése) illetve a drogfüggőség közötti párhuzamokat, ugyanis bármilyen hihetetlen, ugyanarról a jelenségről van szó. Ennek megértése nélkül nem lehet szabadulni abból az ismétlődő helyzetből, hogy vagy meg sem próbálunk véget venni az ilyen dinamikára épülő kapcsolatoknak, vagy ha mégis, próbálkozásaink gyöngék és erőtlenek egy olyan ellenféllel szemben, akinek szintén mi vagyunk a drogja. (Csak ő még kérlelhetetlenebbül akarja a „szert”, mert még annyira sincsenek alternatívái.) És ha véletlenül ki is lépünk egy időre, az elvonási tünetek kínja vissza-, és visszaküld minket egy pofonért. No de miért? -szoktátok ezt oly gyakran kérdezni a kanapén. Több oka is van, de a drogfüggővé válás egyik alaptényezője egy eredendő sérülékenység, amely elsősorban a korai elhanyagolás és/vagy traumatizálódás talaján jön létre. Azért vagyunk kiszolgáltatva az addikciót okozó szereknek, mert a függő agy gy...

Érzelmileg is: ne beszéld meg vele, hogy „ellenségnek” tekinted! Bármilyen szomorú, önvédelmed érdekében kénytelen vagy belátni, hogy akit családtagnak, rokonnak – ezáltal bizalmi, kötődési személynek – hittél, valójában ellenfél, akivel ellenérdekeltek vagytok. Navarro is megerősít ebben a meggyőződésemben: „Ha veszélyben vagyunk, cselekedjünk! Ha a testünkben, a zsigereinkben, az agyunkban érezzük, hogy menekülnünk kell, tegyük meg. Legyünk óvatosak, lehetőleg ne vonjuk magára a figyelmét, csak meneküljünk!” (Joe Navarro: Veszélyes személyiségek, Libri Kiadó, 2015, 278-279. o.) „Gondolkozzunk! Ha rendkívül veszélyes személyiséggel van dolgunk (én idesorolnám a nárcisztikusokat is, nem csak a pszichopatákat), biztonságosabb, ha nem beszéljük meg vele a történteket, hanem inkább arra koncentrálunk, hogy biztonságba helyezzük magunkat. Önmagunk ellen cselekszünk, ha felszólítjuk, hogy kérjen segítséget (magyarul visszajelezzük neki, hogy valami komoly baj van vele), vagy ha túlságosan...

Amikor már azt érzed, túl vagy rajta… megjelenik. Ilyenkor még sebezhetőbb vagy, mert azt hiszed, már nem hat rád… pedig vannak olyan trükkök, amikkel bizony kezdheted elölről az egész elszakadási munkát. Nagyon nehéz ezeknek a visszahódítási technikáknak ellenállni, mivel elégtételt kapsz, épp azt hallod, amire vágytál. Hajlamosak vagyunk a jót látni az emberekben és emiatt szívesen feledkezel meg minden rosszról. Magadnak is bizonygatod, hogy ő hátha mégsem nárci és nem azért akar visszamenni, hogy a saját szükségleteit elégítse ki általad. De ne feledd: hiába bizonygatja, hogy megváltozott, ez lehetetlen. Ilyen mélyen gyökerező működésmódot több év kemény munkával lehetne csak megváltoztatni, ha egyáltalán és egyébként még csak bele sem kezd. Több formában találkozhatsz a visszaédesgetéssel. 1.        A gyáva valamelyik ismerősön keresztül fog puhatolózni, hogy is áll a szénája, és bepróbálkozhat-e a kapcsolatfelvétellel, fogod-e hagyni magad b...

"Nem maradok csendben csak azért, hogy neked ne kelljen kényelmetlenül érezned magad." A nárcisztikusoknak kétféle áldozata van: a passzív alárendelődő és a dühös lázadó. Bár gyakran tanácsolom, hogy maradj csendben és feltűnés nélkül oldalogj el, azért állok bele ebbe a véleményembe annyira, mert én az utóbbi csoportba tartoztam mindig is. Úgyhogy első kézből tudom, milyen nekirohanni a falnak és összetörve visszapattanni róla - értelmetlenül, eredménytelenül. Ugyanakkor van, amikor ki kell állnunk az igazunkért, mert ez másokat is véd. És amikor az áldozatok túlélőkké válnak, akik felismerik, miért hitték azt, hogy tehetetlenek és gyengék, már nem lesznek megfélemlíthetőek és tudják, mikor kell mégis konfrontálódni. Mert az a helyes, akkor is, ha az a másiknak nem tetszik. Az abúzus elhallgatása nem egyenlő a "nem öntök olajat a tűzre" visszabeszélés mellőzésével egy meddő vitában. Tudjuk, a hallgatás bűn, ha az elkövetőt védi. A hal...