Kevesen gondolnak bele, hogy egy bántalmazó kapcsolatban élni pokol, kiszabadulni belőle olyan, mint megszökni egy börtönből, utóhatásai pedig élefogytiglani büntetésnek érződnek a posztraumatikus tünetek miatt, melyek nem csak a házasságból megszabaduló szülőt, de a hosszú krízisnek kitett gyerekeket is érinti, ahogy arról korábban írtam.
A gyerek viselkedésének kiszámíthatatlan ingadozása* nagyon megnehezítheti a saját történetében is sérült szülő helyzetét. Gyógyulnia kellene, az életét újraépítenie, miközben lesz egy problémás gyereke, aki nem csak aktuálisan nehezíti meg az életvitelt instabil érzelmi világával, de tüneteivel triggerként, azaz az eredeti traumára emlékeztető ingerként hat rá is és újraéleti vele a poklot.
Ez az ördögi kör semmi mással nem törhető meg, mint annak a tudatosításával, hogy a gyerek viselkedése nem eredendő rosszaságából - uram bocsá, a másik, bántalmazó szülőtől örökölt "rossz" génjeiből - fakad, hanem az átéltekre adott reakció. És a gyerek megnyilvánulásaira adott dühünk, tehetetlenségünk, frusztrációnk és kétségbeesésünk jó része szintén trauma-eredetű, tehát nem a jelen olyan borzasztó, hanem mindaz, amit előhív bennünk. Ebben az esetben - akármennyire nehéz -, az az egyetlen megoldás, ha az ember mantrázni kezdi, hogy "ő a gyerekem, nem a bántalmazóm" és "én a szülője vagyok és segítenem kell neki, hogy megnyugodjon/lecsillapodjon". Ebben a gyerek prioritást élvez még akkor is, ha közben mi, szülőként is szenvedünk a trauma újraélésétől.
Erre a heroikus teljesítményre csak akkor leszünk képesek, ha értjük, mi történik velünk. Ehhez néhány támpont lehet, ha írok még a bántalmazott gyerekek tüneteiről:
*A gyermek hirtelem, minden átmenet nélkül vált:
A gyerek viselkedésének kiszámíthatatlan ingadozása* nagyon megnehezítheti a saját történetében is sérült szülő helyzetét. Gyógyulnia kellene, az életét újraépítenie, miközben lesz egy problémás gyereke, aki nem csak aktuálisan nehezíti meg az életvitelt instabil érzelmi világával, de tüneteivel triggerként, azaz az eredeti traumára emlékeztető ingerként hat rá is és újraéleti vele a poklot.
Ez az ördögi kör semmi mással nem törhető meg, mint annak a tudatosításával, hogy a gyerek viselkedése nem eredendő rosszaságából - uram bocsá, a másik, bántalmazó szülőtől örökölt "rossz" génjeiből - fakad, hanem az átéltekre adott reakció. És a gyerek megnyilvánulásaira adott dühünk, tehetetlenségünk, frusztrációnk és kétségbeesésünk jó része szintén trauma-eredetű, tehát nem a jelen olyan borzasztó, hanem mindaz, amit előhív bennünk. Ebben az esetben - akármennyire nehéz -, az az egyetlen megoldás, ha az ember mantrázni kezdi, hogy "ő a gyerekem, nem a bántalmazóm" és "én a szülője vagyok és segítenem kell neki, hogy megnyugodjon/lecsillapodjon". Ebben a gyerek prioritást élvez még akkor is, ha közben mi, szülőként is szenvedünk a trauma újraélésétől.
Erre a heroikus teljesítményre csak akkor leszünk képesek, ha értjük, mi történik velünk. Ehhez néhány támpont lehet, ha írok még a bántalmazott gyerekek tüneteiről:
- Elbambul, sokszor nincs tudatában, mi történik körülötte.
- Nem látszanak rajta az érzései.
- Nem a helyzetnek megfelelő érzéseket mutatja (nevetni kezd szomorú helyzetben).
- Nem érzi magát biztonságban biztonságos helyzetben sem. Vagy épp mások által veszélyes helyzetben "gyanúsan" nyugodt.
- Emlékezeti problémái lehetnek: nem emlékszik fontos eseményekre vagy hogy valamit megtett.
- Más hangon vagy stílsuban beszél, más néven szólíttatja magát.
*A gyermek hirtelem, minden átmenet nélkül vált:
- az életkorának megfelelő, majd annál sokkal fiatalabb gyerekre jellemző viselkedés között
- undok, agresszív és szeretetteli, gondoskodó viselkedés között
- öltözködésben és étkezésbeli ízlésében
- képességbeli, teljesítménybeli érthetetlen ugrások jellemzik, megváltozik a kézírása, gimnasztikai képességei, stb. Amit egyik nap meg tudott csinálni, követező nap nem, majd segítség nélkül újra igen.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Örömmel veszem a kommenteket, de trollszűrés van! :)