Tisztelet a szülőknek bántalmazó családban? - A családállításos "dogmák" érvénytelenítő és káros hatásáról bántalmazó szülők esetén
A családállítás zseniális módszer arra, hogy meglássuk AZT,
AMI VAN.
A valósággal való szembenézés hasznos, akkor is, ha az
igazság fáj.
Ebbe néha beletartozik, hogy meglátjuk, hogy a szüleink nem
olyanok, mint amilyennek szeretnénk őket látni.
Lehet, hogy bántalmazóak. Lehet, hogy rejtett módon azok.
Mondjuk úgy, hogy a mártíromságuk bújtatott önzés. Vagy bűntudatkeltésük
manipuláció. Vagy szégyenkeltésük projekció.
A családállítás abban segít, hogy ezt meglásd és elfogadd.
De a bántalmazás tényének elfogadása nem jelenti annak
jóváhagyását.
Azért írok erről, mert a családállításos „alaptörvények”
egyik - súlyos félreértésekre alapot adó - tézise, hogy a szülők elutasítása súlyos
következményekkel jár. Hogy a szülőt el kell fogadni olyannak, amilyen.
Ez így van. De az elfogadás nem egyetértést jelent.
Nincs olyan szabály, hogy csak azért, mert a szülőd az, aki
bánt, azt életed végéig el kell tűrnöd holmi szülők iránti félreértelmezett
tiszteletből.
A „tiszteld apádat és anyádat” dogmát már (az eredetileg
lelkész) Hellinger sem akarja leszuszakolni senki torkán családállítás ürügyén.
És sehol máshol nincs ilyen „előírás”.
A tisztelet maximum annyit jelent, hogy van egy határ, ami
máshol húzódik a szülővel szemben, mint egy kívülálló bántalmazó esetében. Nem
állok bosszút, nem ütök vissza, nem perelem be olyan könnyen, mint egy
vadidegent. De vele szemben is van jogom megálljt parancsolni. Az, hogy függő
gyermekként ez lehetetlen volt, nem jelenti azt, hogy le kell maradni a
pillanatról, amikor már önállóan is életképes vagyok és kinövök a
kiszolgáltatott gyermeki létből. Az öngondoskodásra képes felnőtt már nem
köteles eltűrni bármilyen viselkedést az életben tartásáért cserébe.
A felnőttkorban függésben maradást semmi nem indokolja.
Felnőttként függésben maradni nem jelent hálásságot. Nem a
szüleink iránti tiszteletünk jele.
Sokkal inkább egy illúzióban ragadásé - ahol nem a szülőt látjuk, hanem azt, akinek őt hinni szeretnénk.
Felnőni, és a szükségleteink kielégítéséért önállóan
felelősséget vállalni nem bűn. Nem a lázadás és a tiszteletlenség jele.
A szülők elleni lázadás akkor visz tévútra, ha meg akarjuk
őket változtatni. A szülők elfogadása azt jelenti, hogy tudomásul vesszük, hogy
ők ilyenek. Pont. Hogy nem lehetnek elvárásaink feléjük egy idealizált szülőképből
táplálkozva.
De a szülők elfogadása nem azt jelenti, hogy csont nélkül
elfogadjuk a viselkedésüket, ha az romboló és mérgező. A határhúzás nem mond ellent a valóság elfogadásának.
Azt is mondják néha a családállításos „guruk”, hogy ne akarj
jobb lenni az elődeidnél. Ha bántalmazó szüleid vannak, ezzel a "tanáccsal" ne adj magadnak felmentést a bántalmazás transzgenerációs ismétléséért. Mert nem hiúsági
kérdés, hogy e tekintetben meghaladd-e őket, hanem kötelességed a saját utódaid
védelme érdekében.
Hát nem azért mégy családállításra, mert jobbá szeretnél
válni? Ez nem szégyen. Merj nagyobbra nőni a szüleidnél. Ez a természet rendje.
Ne a családállítónak higgy. Hanem a mezőnek. A szemednek. És a zsigeri
megérzéseidnek.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Örömmel veszem a kommenteket, de trollszűrés van! :)