Az megvan, hogy hosszú ideig
formálódik benned egy felismerés, néha fel-, fel is üti a fejét a
gondolatmeneteidben, de csak mellékszálként, és nem tudod fülön csípni, sem
megfogalmazásilag, sem jelentőségében… és aztán jön a villámcsapás-szerű
aha-élmény?
Franklin Veaux egy mondattal
összerakta.
“Azok az alapvetések, amelyekkel rendelkezned kell, ha egészséges kapcsolatot szeretnél, lényegükből fakadóan nehezítik meg, hogy felismerd, ha a kapcsolat patológiás.”
Azaz. (És innen a cikk fordítása következik.)
Egy egészséges kapcsolatban azt
feltételezed, hogy
• a
partnered őszintén törődik a szükségleteiddel és boldogságoddal
• a
partnered tisztel, mint embert
• a
partnered a kapcsolatba őszintén és tiszta szándékokkal lép be
• jó
érzés a legjobbat látni a másikban
• abból
indulhatsz ki, hogy jóindulatú a másik
• bízhatsz
a másikban
Hogy is lehetne ezek nélkül
reményed egy egészséges párkapcsolatra? Ha úgy mégy bele, hogy az van a
fejedben, hogy a partnered nem szeret, nincsenek jó szándékai, nem értékeli a
boldogságodat, nem lehet megbízni benne, akkor az a kapcsolat rövid úton
működésképtelenné válik.
Abból indulunk ki egészséges
párkapcsolat esetén, hogy a másikat alapvetően rendesnek tartjuk. Rendesnek,
nem feltétlenül tökéletesnek. Mert az egészséges párkapcsolat másik
elengedhetetlen eleme, hogy tisztában legyünk azzal, hogy mindannyian tökéletlenek,
sérülékenyek vagyunk, hibázunk, teszünk és mondunk bántó dolgokat és
tévedhetünk is.
Amikor szeretettel és
jóindulattal viszonyulok a másikhoz, akkor hajlandó vagyok megbocsátani a
partneremnek, ha megbánt.
Tehát. Abból indulok ki, hogy a
másik ember alapvetően rendes, aki szeret minket, csak néha elszúrja a dolgokat
és megbánt minket, de egy egészséges kapcsolatban meg kell tudni bocsátani, ha
ilyesmi történik.
Igen ám, de mi van, ha a másik
nem az őszinte törődés szemszögéből közelít? Nem jóindulatú és nem bánik velünk
jól? Ha őt a kontroll-igény hajtja, az együttérzés és empátia-hiánya és nem
érdekli, milyen kárt okoz a viselkedésével?
Te jóindulatot feltételezel. Te a
jót látod benne. Megbocsátod nekik, ha megbántanak.
Ez jó sokáig eltarthat. Hiszen az
abúzus és a diszfunkció egyik lényeges eleme épp az ismétlődés.
És még az is lehet, hogy tényleg
ott van az a jó, amit látsz a másikban. A bántalmazóról vagy patológiás
személyiségű emberekről karikatúraszerűen eltúlzott képek élnek a fejünkben.
Azt gondoljuk, hogy egy ilyen személy nyilvánvalóan és egyértelműen rossz,
nincsenek felmentő körülményeket jelentő tulajdonságaik.
De a valóságos emberek nem
ilyenek.
Csak egy bántalmazónak mondható
kapcsolatban voltam eddig életemben. Hiába jöttek oda a barátok külön-külön
figyelmeztetni, hogy ugye tudod, hogy abuzált téged? Csak a kapcsolat után
tudtam meglátni a rossz működések mintázatait – pedig azok már a második randin
jelen voltak.
Hogy miért?
Mert tiszta szándékokkal feltételezve
megyek bele a kapcsolatba, és mert a legjobbat látom meg az emberekben, anélkül
hogy törődnék a hibáikkal. (Míg a feleségem ezt értékesnek tartja bennem, az
exem ezt jellemhibának tartotta.)
És sok jót láttam benne. Igen,
kontrolláló volt. Igen, nem volt benne együttérzés. Igen, csesztetett engem
abban a kapcsolatban.
Ugyanakkor mégis volt bennünk
valami kreatív kapcsolódás, amit soha senki mással nem éreztem. Meggyászoltam
azokat a dolgokat, amelyeket együtt terveztünk megalkotni, és magát a kapcsolat
elvesztését is sajnáltam.
Tehát jót feltételeztem, a jót
láttam benne…. csoda, hogy ennyi ideig tartott észrevenni, hogy mennyire beteg
volt ez a kapcsolat alapjaiban?
Én most írtam ki magamból 5 év szenvedését, amit remélhetőleg örökre sikerült lezárnom. Remélhetőleg a No CONTACT örökre eltávolítja tőlem. Ha valakit érdekel, akkor olvassa el, és nyugodtan ossza meg.
VálaszTörléshttps://narcisz-aldozat.blogspot.com/2018/12/az-en-narciszom.html