A nárcizmust dimenzionális
tulajdonságnak tartják, azaz fokozatokat feltételezünk abban, hogy ki mennyire
nárcisztikus, ahol a skála az egészséges önszeretettől a patológiás, mérgező
nárcisztikus személyiségzavaron keresztül a pszichopátiáig terjed. Ez hasznos
megközelítés, hogy ne kelljen paranoid módon gonosznak tartanunk mindent és
mindenkit egy kis narcisztikus sallang miatt, illetve hogy ne legyen akkora mumus
a nárcizmus, hogy elmulasszuk meglátni azt, amikor tükörbe nézünk.
Ugyanakkor a nárcisztikus
abúzussal való megküzdésben vannak egyszerűsítő algoritmusok, amelyek közzé
tartozik, hogy „ha felismered, hogy valaki vérnárci, akkor ne elemezd tovább
mélységében, hogy vajon ezt most miért csinálta, és teveled meg mi a baj, hanem
zárd rövidre a kérdést, hogy ja, ő ilyen és menekülj”.
És hogy még egyszerűbben
fogalmazzak, értelmezési keretet nyújtva: a patológiás nárcisztikusok annyira
máshogy vannak bekötve és összerakva gyarló, érzékeny, empatikus embertársaikhoz
képest, hogy olyan, mintha két külön faj lennének. És ilyetén módon azt a munkahipotézist
is érdemes fontolóra venni, hogy olyan, mintha ez a két – hasonló testtel és
látszólag hasonló működésmóddal, mégis minőségileg különböző – embercsoport egy
élettérben, de két külön világban élne.
Világ alatt mindent értek, ami értékrendben,
és a preferenciáinkat kifejező választásainkban, illetve a motivációinkat
megvalósító cselekedeteinkben tetten érhető. E blogbejegyzés terjedelmi
kereteit meghaladná a nárcisztikus és nem-nárcisztikus valóság feltérképezése,
inkább mondok egy konkrét példát, hogyan alkalmazható ez a megközelítés a mindennapi
élet fontos kérdéseiben.
Nemrég egy előadáson voltam a
férfiak szexualitásáról, ahol a közönségből egy 30-as férfi azt a kérdést tette
fel a téma szakértőinek, hogy mit lehet azzal kezdeni, hogy a nők a gazdag és
sikeres férfiakat választják, és az egyszerű halandók - mint ő - egyedül maradnak.
Nagyon megsajnáltam, és legszívesebben vigasztalni kezdtem volna, hogy ne
aggódjon. A társadalmi hatalmat és státuszt első számú prioritásnak tartó és
ennek jeleivel hivalkodó, a fogyasztói társadalom felfújt elvárásainak való
megfelelésben élen járó, és az ehhez szükséges erőforrásokhoz való erőszakos hozzáférésre
berendezkedő alfahímek azokat a nőket fogják levadászni, akik ugyanezzel az
értékrenddel bírnak. (Tisztelet azon nők kivételeinek, akik manipuláció révén sétálnak
csapdába és esnek áldozatul, és akik immár felébredve ezt olvasva biztosan
sóhajtoznak és bólogatnak: ja-ja, nagy ára van annak a jólétnek, amit egy gazdag
– vagy egyáltalán nem is sikeres, de hatalmaskodó és fontoskodó -nárcisztikus
pasi tud nyújtani, nem éri meg.) Ha nekem fakadt volna ki így egy magát
lúzernek érző „béta-hím”, mélyen a szemébe néztem volna, kezemet a vállára helyezve
és így szólok:
Ne aggódj. Ha tudsz szeretni, te is tudsz mit nyújtani. Azt a nőt keresd, aki ezt tudja értékelni. És ha hiszel abban, hogy a kölcsönösség, az együttműködés, az egyenrangúság, a tisztelet, a méltányosság, az odafigyelés, a segítő szándék mind-mind értékek, akkor merj beleereszkedni egy olyan világba, amely ezekkel van kipárnázva. És miközben periferiálisan érzékeled, hogy nem mindenki így gondolkodik, az nem kell, hogy zavarjon téged. Tedd, amit te helyesnek tartasz és vedd észre a hozzád hasonlóan gondolkodókat. Mert vannak. A többi majd alakul magától.
Ezt mondogatom magamnak is, ha
azt érzem, hogy gyermekem számára élő cumiként szolgáló melleim nem tudnak
versenyre kelni a peckes szilikonokkal, vagy fontosabbnak éreztem nem idegmérget
szúratni intuícióim szervének tekintett harmadik szemembe, csak hogy tíz (húsz) évvel
fiatalabbnak tűnhessek. Mert azon a húspiacon, ahol ez számít, én nem szeretnék
eladó portéka lenni.
Persze nem könnyű. Pláne, ha ezt
csak fejben tudja az ember és amúgy egyedül van, hogy a fenti kérdésnél maradjunk.
De sokkal könnyebb úgy kitartani ebbéli hitünk és saját értékrendünk mellett,
ha értjük, hogy az az inerciarendszer, amely a szépség, fiatalság, sikeresség,
gazdagság kultuszát axiómának tekinti, csak egy a választható viszonyítási
alapok közül és mi, „nemnárcik” tekinthetjük ránk nem vonatkozó törvényeknek a
nárcisztikus univerzum szabályrendszerét.
Én csak addig szenvedtem
embertársaimtól, amíg le nem hullt a lepel a nárcizmus jelenségéről. Mindaddig
életképtelennek tartottam magam és tehetetlenül, kétségbeesetten sodródtam
egyik pofontól repülve a másikig. Nekem segített, hogy felismerem a
nárcisztikusokat, mert így észreveszem azokat, akik nem azok. És végre egy
kedves és szeretetteljes világban élhetek. Ahol a jóindulatnak és a másikra
való odafigyelésnek, az önzetlenségnek és az altruizmusnak is van
létjogosultsága. Sőt, evolúciós értelemben, túlélést biztosító adaptív haszna.
Mert ha a nárcikat és a
nemnárcikat két külön fajnak tekintjük, felmerülhet a fajok túlélésének
kérdése. Ha kinyitjuk a hírportálokat, elborzadunk attól a perspektívától, hogy
a helyzet egyre rosszabb és a nárcisztikus vezetők és véleményformálók,
interakcióban a nem tudatos tömeg tehetetlenségi erejéből fakadó lassú, de
biztos mozgásával azt a benyomást kelti, hogy ők győztek. Megszerzik a nőket,
továbbörökítve génjeiket (ha fajfenntartásról beszélünk, muszáj kimondani, hogy
erre megy ki a játék), uralják az erőforrásokat és kihasználják embertársaikat.
De az is lehet, hogy csak hangosabbak és többet posztolnak erről (magukról) a
közösségi médiákban.
Mert van egy másik élet is. Létezik
egy másik módja is az életben maradásnak és a születésnél erre jobb példa nincs
is. Az emberiség semmire nem menne az agresszívebb energiát képviselő ’fight or flight’ (’fuss vagy menekülj’)
megküzdési móddal szülés közben, ha nem létezne egy másik rendszere a krízis-,
és veszélyhelyzetek kezelésének, ez pedig az összekapcsolódás és együttműködés oxytocin által közvetített
mechanizmusa. Azok a nők szülik meg komplikációmentesen - így a gyerek és az anya túlélési esélyeit
növelő módon – a babájukat, akik érzelmi támogatásban részesülnek a vajúdás alatt.
A társas támasz védelmező hatása a szülés utáni pszichés zavarok megelőzésében
is szerepet játszik, amely szintén nem elhanyagolandó szempont evolúciós szemszögből,
hiszen az a nő tudja - gondozás nélkül életképtelen - gyermekét egészségesen
felnevelni, aki jól van.[1]
Ugyanez a hétköznapi helyzetekben
is tetten érhető. Szauánázás közben megszólított egy nő a pihenőszékeknél, hogy
rosszul van, és nagyon meg van ijedve, mert nem élt még át ilyet.
Megnyugtattam, hogy ez normális, én is jártam már így, biztosan melegebb volt a
szauna vagy fáradtabb/éhesebb/szomjasabb a megszokottnál, pihenjen és igyon.
Látszott rajta, hogy önmagában az empátiám és odafordulásom is segítség volt
neki, de aztán felmértem, hogy szédül, így nem tud elmenni az ivókútig, hiába
magyaráztam el neki, hol van. Eszembe jutott, hogy betettem a táskámba egy üveg
vizet, érte mentem és nekiadtam. Alig akarta elfogadni és aztán nem győzött hálálkodni.
Teljesen meghatódott attól, hogy „vannak még rendes emberek. Én is mindig
kedves vagyok… de akkor ezek szerint ezt én is visszakaphatom másoktól…?!” –
hitetlenkedett.
Ha abban a keretben gondolkodunk,
hogy hogyan biztosított egy faj túlélése, látható, hogy gesztusom, amiben
teljesen természetes módon segítettem egy bajban lévő embertársamon, sokkal
hasznosabb volt, mintha érzéketlenül, segítség nélkül otthagyom, amit tenne egy
nárcisztikus.
És erre számtalan példát
láthatunk. Lehet, hogy nem olyan színesek és szagosak a híradások az egymást
megsegítő emberekről, de érdemes kihegyezni rájuk figyelmi fókuszunkat, mert
épp úgy visszaadják az emberekbe való hitünket, ahogy ennek a nőnek
bearanyoztam a napját, és hálálkodó visszajelzésével ő is az enyémet, hogy ezek
szerint mégiscsak jó az, amilyen én vagyok. Még egy óra múlva is hősként
mutatott be az ismerőseinek, annyira megrázó - mert feltehetően ritka – élmény volt
neki az egyébként nem nagy erőfeszítést igénylő jóindulatom és segítőkészségem.
Érdekes ellenpólusa volt
ugyanennek az estének egy másik mozzanata, ahol egy nárcisztikusnak ajánlottam
fel, hogy elviszem kocsival A pontból B pontba. Mivel egy társaságban mozogtunk
az éjszakában, logikus és gyakorlatias döntés volt elfuvaroznom másokkal együtt,
ő azonban egész úton odafelé azt vette sorra, hogyan tudná ezt a szívességemet
viszonozni. És nem, nem értette, hogy erre semmi szükség. Ez nem hála volt, hanem annak a kényszere, ami mögött az az alaphiedelem húzódott meg, hogy semmi nem történik érdekmentesen. És azt sem tudja, hogy abban a dimenzióban, ahol
én élek, épp elég jutalom, hogy együtt lehetek másokkal, közös élményeket
szerezhetünk, és ha ehhez az én alkoholmentes létem és rendelkezésre álló autóm
hozzá tud járulni egy kicsit, az mindenkit gazdagít.
A szociál-, és gazdaságpszichológia
win-win játszmaelemzései is azt igazolják, hogy mindenki jobban
jár azokkal a megoldásokkal, ahol a hosszú távú kollektív jóllét érdekében az
egyén lemond az egyéni, pillanatnyi haszonmaximalizálásról, tehát emberiség
szinten is volna létjogosultsága önzetlennek lenni. Tehát ne adjuk fel. Még
akkor sem, ha úgy tűnik, vesztésre állunk. Keressük és találjuk meg egymást,
kapaszkodjunk össze és a megsegítésen kívül legyünk egymásnak megerősítő
modellek is. Hisz egymásnak nyújtott támogatásunk ereje exponenciálisan nőhet,
ha felismerjük ennek a jelentőségét és aktívan működtetjük ezt a szemléletmódot.
[1] Az, hogy
ennek a kivitelezése a nárcisztikus nőgyógyászok által uralt medikalizált és
indokolatlan erőszakos beavatkozásokkal terhelt szülészeti gyakorlatban nem általános
gyakorlat, tény, és külön bejegyzést érdemelne.
a Lucifer is ilyen fellázadt az Isten ellen mert ő egy pszichopata angyal
VálaszTörlés