Láthatatlannak lenni - áldozattá válni?

Nárcisztikus abúzus áldozatává bárki válhat, bár bizonyos gyermekkori sérülések kiszolgáltatottabbá teszik az embert arra, hogy bántalmazó kapcsolatban találja magát.

Az egyik ilyen jelenség az a fajta érzelmi elhanyagolás, amikor a gyerek azt érzi, hogy környezete nem veszi észre őt és a szükségleteit, ő nem fontos, azaz gyakorlatilag láthatatlan, nem létezik szülei számára. Ez komoly pszichés következményekkel jár, ugyanis az egészséges testi-lelki fejlődéshez alapszükséglet lenne, hogy lássanak, érzékeljenek bennünket, elismerjék a létünket, tükrözzék a lényegünket.

Így az állatvilágban tapasztalható egyik alapvető túlélési stratégiával szemben, ahol az egyed beleolvad környezetébe és észrevehetetlenségével védi magát a támadástól, az emberi fajnál ez a túlélőstratégia visszafelé is elsülhet.

Alapvető érzelmi igényünknek a kielégületlensége ugyanis hajlamossá tesz minket arra, hogy bármit megtegyünk vagy eltűrjünk azért, hogy valaki észrevegyen minket. Az elhanyagolt személy ezért  fogadja, sőt néha keresi is azoknak a „ragadozóknak” a közeledését, akik megérzik a figyelemhiánynak ezt a vérző sebét. Annak, aki egész életében láthatatlannak érezte magát, katartikus élmény lesz, ha jön valaki és észreveszi, meghallgatja őt. A nárcisztikusok és/vagy pszichopaták az átlagnál jobban törekednek arra, hogy a csapdába ejtés érdekében megadják áldozatuknak azt, amire legjobban vágynak, miután letapogatták áldozatuk gyenge pontjait, tehát a kapcsolat elején figyelmes hallgatóság és élénk érdeklődést tanusító partner szerepében fognak feltűnni. Az érzelmileg elhanyagolt személy odafigyelésnek, törődésnek éli meg azt, amit nárcisztikus partnere a kontroll eszközeként fog felhasználni ellene.

Ha választani kell az abúzus eltűrése és a láthatatlanság között, ezek a személyek inkább elviselik a bántalmazást, mint hogy újra láthatatlanná váljanak azzal, hogy kilépnek a kapcsolatból. Hiszen azt feltételezik, hogy az emberek általában ignorálják őket. Az a személy, aki a családtagjai felől elhanyagolást, semmibe vevést tapasztal meg, nem tudja elképzelni, hogy a külvilág szereplői máshogy is viszonyulhatnának hozzá.
A másik forgatókönyv, amely éppúgy ahhoz vezet, hogy az áldozat bánalmazásnak lesz kitéve az az, amikor a személy nem áhítja, hanem megtagadja jogos érzelmi szükségleteit. Érzi ugyan, hogy mennyire vágyna szeretetre, elismerésre, elfogadásra, megértésre, de miután azt tapasztalja meg, hogy hiába sóvárog utánuk, csak sebezhetővé és kiszolgáltatottá teszi magát azzal, ha megéli ezeket az érzéseit, megtagadja és leértékeli őket, megveti és szégyelli magát. Ez az eredetileg énvédő, mégis bántalmazó működésmód aztán utat nyit a külvilágból érkező bántalmazó személynek, aki tulajdonképpen egy belső - bár patológiás és maladaptív - igényt elégít ki a megalázással, elhanyagolással, megszégyenítéssel.

Sok esetben egy empatikus szakember segítségére van szükség ahhoz, hogy az áldozat elfogadóan tudjon viszonyulni önmagához és le tudjon mondani a túl nagy áron megszerzett odafigyelésről és feltérképezhetőek legyenek azok a képességei, amelyek meg tudják védeni a további bántalmazástól.

A terápiás kapcsolat önmagában is korrektív élményét nyújthatja a láthatatlanságnak, hiszen ha a pszichológus elég érzékenyen és empatikusan ki tudja venni, le tudja tapogatni kliense vagy páciense láthatatlanságát, az üresség megtelhet tudatosított érzésekkel és gondolatokkal, így megszülethet egy sokkal plasztikusabb és autentikusabb személyiség, akinek identitása nem a mások igényeinek való megfeleléssel lesz immár azonos.

Irodalom:

• Dolores Mosquera: The Effects of Feeling Invisible – Understanding the Connection with Early Attachment Disruptions and Neglect. In: ESTD Newsletter, Volume 7, Number 1, March 2018
• Leventhal: Book Review for Germaine Guex: The Abadonment Neurosis,  In: ESTD Newsletter, Volume 7, Number 1, March 2018
• Young, Klosko, Weishaar: Sématerápia