A gyermekkori traumatizáció
áldozatainak élete nem csak a korai években nehéz: emberi kapcsolataik, érzelemszabályozásuk,
életvitelük olyan zavarokat szenved, mely megnehezíti a normális élet kialakítását
bántalmazó körülményekből kiszabadulva is.
Az áldozatok különösen nagy
nehézséggel néznek szembe a szülővé válás során: gyermekük triggerré válik. A
gyerekkel való érzelmi kapcsolatban, a gondozási események során olyan ingerek
érik a személyt, amelyek – sokszor észrevehetetlen módon – az eredeti traumára
emlékeztetik.
Ennek az az egyik nagyon gyakori
következménye, hogy a szülő - minden előzetes szándéka ellenére, hogy jobban
csinálja, mint saját szülei -, automatikusan megismétli a tanult mintákat a
következő generáció felé. Az ezzel járó bűntudat és szégyen a szülői kompetenciaérzést
rombolja, amely tovább mérgezi azt a szülő-gyermek kapcsolatot, amely egyébként
is meg van terhelve a traumatikus élmények keltette rossz érzések újraélésével.
A most szülőszerepet megélő személy tehát egyszerre lesz az újratraumatizálódás
miatt áldozat, illetve az újrajátszás miatt saját gyermeke bántalmazója. Ennél
tragikusabb dolgot nehéz elképzelni.
Megoldás lehet ennek a
jelenségnek az ismerete, mely protektív tényező lehet több szempontból is.
Egyrészt magyarázatot nyújt a helyzethez nem illő, kontrollálhatatlannak tűnő
rossz érzésekre, és felmenti az egykori áldozatot a további mérgező szégyen –
és nem a bántalmazás felelősségének! - a terhe alól, attól az érzéstől, hogy ő
eredendően rossz, így szülőnek is alkalmatlan. A helyzet elfogadása lehetőséget ad az alternatív
viselkedések kidolgozására és a traumatikus érzések megkülönböztetésére a
helyzetnek megfelelő érzésektől és viselkedésmódoktól. Ez nagyfokú tudatosságot
és elkötelezett belső munkát kíván meg, melyhez érdemes terápiás segítséget
kérni. A trauma aktiválódásának szakemberrel való kísérése egy újabb rétegét
dolgozhatja meg az eredeti sérüléseknek, ezáltal a fent vázolt nehézség
gyógyulási lehetőséggé válhat.
Irodalom: Kuritárné – Tisljár-Szabó (szerk): Úgy
szerettem volna, ha nem bántottak volna, 2016, Oriold Kiadó, Budapest
Annyira fontos lenne erről többet , jobban beszélni . Most kezdem felismerni magamban ezeket a triggereket,nagyon nehéz még tudatosítás után is máshogy viselkedni. Köszönöm ezt a bejegyzést (is)! Hiánypótló
VálaszTörlésEgyetértek. Én észleltem magamnál a lányom születése után, hogy más a viselkedésem, megváltozott, mintha nem is én cselekednék...többször volt olyan érzésem, hogy anyukám bánt annak idején így velem... de elnyomtam ezt az érzést. Szégyelltem is magam, rettenetes düh volt bennem. Amikor a lányom kamasz lett és a köztünk felmerülő problémák szinte kézzelfogható váltak, sok belső munkával összeszedtem, hogy mit hibáztam, miért vagyok felelős, terapeutához fordultam. Azonban a terapeuta sem ismerte fel ezt az összefüggést: valamennyire sikerült korrigálni a köztünk lévő kapcsolatot, de teljesen nem oldódott meg. Azóta újabb 10 év telt el. Ennyi idő után kezd el igazán öszeállni a kép számomra. Most a fiam lesz kamasz - bízom benne, hogy ügyesebb leszek. És kértem a lányomat, hogy beszéljünk újra erről a témáról. Köszönöm ezt az anyagot, tényleg hiánypótló.
VálaszTörlés